-1-
Nem bánnám..                                                                                                                  

Vera

Lassan besötétedett, a betűk elmosódtak a szeme előtt, nem gyújtott lámpát, ölébe engedte a könyvet és hátradőlt. A félhomály azt sugallta, nincs egyedül, Péter a kanapén fekszik, feje alatt az összegyűrt díszpárna. Lezárt szemhéja alatt, szokatlan elevenséggel villantak fel férje arcai: a vidám, a szomorú, a szenvedélyes és az utolsó, amit felszántott a szívroham. Váratlan halála szinte sokkolta. A temetést és a velejáró hivatalos ügyeket úgy csinálta végig, mint aki erős fájdalomcsillapító hatása alatt áll. Azzal vigasztalták, hogy utána jobb lesz. Nem igaz, a mindennapok könyörtelenül visszahozták a másik csillapíthatatlan, végleges hiányát.

 Megzörrent a bejárati ajtó, Ditke jött meg, szokatlanul későn. Találgatta, hogy bejön-e hozzá, vagy csak beköszön?  
- Anya, alszol? - dugta be fejét az ajtón.
- Nem alszom, gyere! - nyúlt a lámpa felé, de lánya hangja megállította.
- Hagyd, olyan jó ez a félhomály! - a zsámoly szélére húzta lábait, hogy elférjen.
- Történt valami? – aggódott. 
- Igen, valami történt - hangja kicsit talányosan csengett, és elnézett anyja arca mellett, mintha nem is neki akarná elmondani, csak ki akarja mondani hangosan. Szerette volna látni az arcát, de egyelőre csak a hangjával akart vallani. Nem sürgette, várt.
- Ma randevúm volt - bukott ki hirtelen a száján. Anyja felült, de lánya kövérkés, puha keze visszanyomta, mint aki távolságot akar tartani. Hátradőlt, a szíve gyorsan vert az örömtől, Ditkének, legalább tíz éve nem volt senkije.
- Mesélj! - most már határozottan nyúlt a lámpához, látni akarta az arcát. Nem tiltakozott, a  hangulatlámpa szelíd fénye ráhullt, anyja szeme szomjasan itta be kedves arcát, amit ritkán látott boldognak. – Mesélj! - kérte még egyszer.
 - A könyvtárban ismerkedtünk meg. Tudtam, mit szeret olvasni, félretettem neki a könyveket, cserébe édessége hozott. Tiltakoztam, úgyis kövér vagyok. A szépség belülről jön, és mindenkinek mást jelent, válaszolta. Micsoda közhely gondolta anyja, de aztán elszégyellte magát. Az udvarlás, a szerelem szavai egy kívülállónak sokszor sablonosak, de akinek szólnak, az a szívével hallgatja. Féltette Ditkét, nincsenek tapasztalatai. Szorongó arcán látta, hogy van még valami, amit nem mondott el. Árulkodó volt, hogy nem néz rá, kerüli a tekintetét. Nem sürgette, nehogy elriassza.  Még soha nem avatta a bizalmába, ez az első eset, nem hibázhat. Ditke habozott, félt, hogy az idilli állapot, amiben a randevú óta lebegett, ha megszólal, elpattan, mint a szappanbuborék, és csak maszatos foltot hagy maga után. Mennyivel könnyebb lenne, ha apja ülne itt. Anyja annyira racionális, a dolgoknak rögtön a fonákját nézi. Kis tétovázás után mégis folytatta.
- Ma megvárt a könyvtár előtt, sétáltunk, beszélgettünk.
 - Igen? - a felfelé ívelő hangsúly várta a folytatást.
- Azt mondta kedves lány vagyok és szeretne máskor is találkozni velem. - Anyja nézte gömbölyű arcát, sima bőrét, vékonyszálú haját, melyet a fülénél rövidre vágatott. Gyerekkora óta ezt a frizurát viselte. Ditke olyan hirtelen emelte rá a tekintetét, hogy összerezzent. Szürke szemének határozott pillantása anyjára tapadt.
- Özvegy, ötvenöt éves.
 Mélyet lélegzett, és lesütötte a szemét.
                                                                                        -2-
 - Mióta özvegy? - kérdezte, időt akart nyerni.                                                                                                    
 - Nézz rám Anya, ne tégy úgy, mintha nem értetted volna!  Úgyis tudom, hogy mit gondolsz, az   arcodra van írva. Igen, huszonöt évvel idősebb nálam. Na és?
- Ditke nyugodj meg, nekem az a legfontosabb, hogy neked jó legyen, hogy boldog légy! – védekezett erőtlenül.
- Miért nem vagy őszinte? Azt mondd, amit valóban gondolsz! - felkelt a zsámolyról, és felülről nézett anyja védtelen arcába, akinek a beszélgetés lassan kihallgatás jelleget öltött.
 - Rendben - adta meg magát - Megmondom, hogy mit gondolok - lányára nézett, aki most idegen, ellenséges volt. A látványtól elsírta magát.
- Ditke, Kicsim, még apád is fiatalabb volt.
- Na, végre! - mondta szárazon, szinte elégedetten, aztán kiviharzott a szobából és becsapta az ajtót. Anyja ott maradt a karosszékben, szeme homályos volt a könnyektől, nem ment utána, tudta, semmi értelme.

Edit

Berohant a szobájába, és úgy dobta magát az ágyra, mint kamasz korában.
- Borítékolhattam volna, mit fog mondani – szűrte fogai között. Eszébe jutott, hogy nagylányként hányszor feküdt csalódottan, dühösen ezen az ágyon. Olyankor csak apját tűrte meg maga mellett. Kudarcaiért mindig anyját okolta. Apja ölében jó volt megbújni.
- Kis virágom – susogta a fülébe – Ne légy türelmetlen, eljön az igazi! - nagyot csapott öklével a párnára, nem jött el a beígért igazi, apja viszont elment. Elment az egyetlen ember, akinek a szemében ő szép volt, tökéletes.  Anyja próbálkozásait – a hajviseletét és öltözködését illetően – kritikaként élte meg.
- Mindig valami baja van velem – panaszkodott apjának.
- Jót akar, ő ért a női dolgokhoz – csitította. Megvédte minden alkalommal, szerelmes volt bele az utolsó percig. Anya szép volt, és most gyászában is szép, pedig már ötven éves. Nem hasonlít rá, semmit sem örökölt tőle, mindent megtartott magának. Tudta, a vád nevetséges, de jó volt kimondani. Már kislányként is féltékeny volt rá, ha látta őket meghitten beszélgetni, vagy gyengéden ölelkezni, azonnal közéjük furakodott, és apjába csimpaszkodott.
- A te lányod – mondta ilyenkor anyja szomorkásan. Emlékezett, hányszor kapta el a fejét simogató keze elől, apjához bújt, és onnan lesett vissza, hogy elég szomorú-e?
A középiskolás évek sok csalódást hoztak, de okos lány volt, úrrá lett a helyzeten, ő lett a jó haver, akinek a vállán mindenki kisírhatta magát. A főiskolásévek alatt már esélyt sem adott magának, sem a hozzá közeledőknek, hogy a kezdődő ismeretség más fordulatot vegyen. A szerelmeket mindig katalizátorként élte át, sose személyesen.
Beletörődött. Harminc éves lett, egy kerületi könyvtárban dolgozott. Szerette a munkáját, őt is szerették, közvetlen volt, szolgálatkész. Hosszú idő után apja halála zökkentette ki megszokott ritmusából. A könyvtárban köpenyt viselt, de a privát életben, feketében járt. Anyja nem gyászolt látványosan, de olyan csöndesen, visszavonultan élt, hogy nem talált benne kivetnivalót. A sors kegyetlen húzásának tartotta, hogy apja halt meg, és itt hagyta anyjával kettesben.
 Kevésbé vonzó lányok is találtak párt, szültek gyereket. Régen sokat töprengett, hogy mi lehet a baj vele? Mikor már ez a kérdés sem érdekelte, akkor találkozott Erdőhegyi Jánossal. Eleinte úgy kezelte,
                                                                          -3-
mint a többieket, megjegyezte mi érdekli, mit szeret olvasni? Félrerakta a könyveket, és nem várt köszönetet, másokat is hasonlóan kényeztetett. Erdőhegyi azonban nem vette természetesnek figyelmességét. Gyakran hozott valami apróságot, aminek csak gesztus értéke volt, de a hozzáfűzött szavak felértékelték. A magas, szikár férfi hajában még a fekete szín dominált, de a halántékán már őszült. Sportosan öltözködött, a kartonjáról tudta, hogy ötvenöt éves. Nem nézett ki annyinak.
Egy idő után várni kezdte, és ha késett pár napot csalódott volt. Egy hosszabb kihagyás után, mikor belépett az ajtón elöntötte a forróság, tüzelni kezdett az arca. Megkérte a kolleganőjét, hogy szolgálja ki, és kimenekült a mosdóba. Mikor visszajött látta, hogy a férfi még az egyik polc előtt nézelődik.
- Azt mondta megvár – súgta Judit. Edit arcát megint elöntötte a pír, de a menekülésre már nem volt mód.
- Megvártam, nem haragszik? – lépett hozzá, tudomást se véve izzó arcáról.
- Nem, dehogy! – tapintata lehiggasztotta.
Nyolc órakor mikor végzett, Erdőhegyi a könyvtár előtt várta.
- Elkísérhetem? – kérdezte, de a beleegyező választ be sem várva elindult. Edit engedelmesen lépdelt mellette, közben arra gondolt, mégis észrevehette zavarát, azért várta meg. A következtetésre megint belobbant arcába a vér.
- Szeretnék magával beszélni Edit. Nem kertelek, ötvenöt éves vagyok, ezt biztosan tudja már – eresztett meg egy kis mosolyt – Talán azt is sejti, hogy vonzódom magához. Nem csináltam titkot belőle, de nem is fűztem hozzá nagy reményeket, hiszen az apja lehetnék. De ma – és az addig nyugodt, egyenletes hang kicsit megbicsaklott – Ma úgy éreztem, hogy maga is kedvel. -
Edit lehajtott fejjel ment mellette, nem reagált.
- Öt éve vagyok özvegy, azóta egyedül élek. Ez az első alkalom, hogy társaságra vágyom, a maga társaságára. Jó volna beszélgetni, de az a pár perc a könyvtárban kevés, ráadásul állandóan félbeszakítanak. Magamnak szeretném az egész figyelmét. - megállt, és nézte a lányt -
Lehetséges? – Edit végre ránézett, szürke szemei félénken bújtak szőke pillái mögé.
- Igen – suttogta és bólintott is hozzá, mint a gyerekek.

Aznap sokat sétáltak, nem ültek be sehova, beszélgettek. Egymás szájából kapdosták a szavakat. Úgy érezte, egész éjjel tudna sétálni vele. Tíz óra felé a férfi hazakísérte, hosszas kézszorítással búcsúzott.  Mintha felhőkön járna úgy ment a kerten át mindenről megfeledkezve, csak az ajtónál jutott eszébe anyja. Szája sarkában azonnal megjelent egy konok vonás. Nem fogom engedni, hogy beleszóljon, rögtön az elején helyre teszem, határozta el!

János

 Hazaindult, nem szállt buszra, sétált a langyos, nyári éjszakában, felvillanyozta a lánnyal töltött idő. Ennyit nem beszélt senkivel mióta meghalt a felesége. Otthon dolgozik, informatikus, hivatali kollégáival is csak virtuális kapcsolatot tart. Kedves lány, idézte fel a piruló arcot és okos.

Ahogy belépett, azonnal lelombozta a sötét, kihalt lakás. Villanyt gyújtott, kényelmes otthona sem jelentett vigaszt a magánnyal szemben. Odasétált a könyvespolchoz, leemelte felesége vékony, ezüst keretes fényképét. Az asszony arca ezen a képen mosoly nélkül, talányosan nézett rá sötét szemeivel.
- Ne haragudj Gabi, csak próbálkozom! – ujjával bocsánatkérőn simított végig az arcán. Nem volt
                                                                         -4-
éhes, főzött egy kávét, még dolgozni akart. Leült a géphez, de figyelme elkalandozott, a balesetre gondolt. Negyvenöt éves volt Gabi, mikor elütötte egy autó. Azonnal meghalt. Gyerekük nem született, egymásnak éltek. Sokáig fel sem tudta fogni ami történt, hogy mi lesz vele? A barátok eleinte próbáltak segíteni, de gyásza pokróccá tette, elmarta őket. Ha ment az utcán, a szembejövő nőknek legszívesebben odaordította volna, miért nem te haltál meg? Érezte, hogy állapota lassan klinikai eset lesz. Végül a munka kötötte a mindennapokhoz. Dolgozott éjjel-nappal, csak gondolkozni, emlékezni ne kelljen. A lakásban nem változtatott semmin. Gabi ruhái még a szekrényében lógtak, néha befújt közéjük az asszony parfümjével, és mikor nagyon maga alatt volt,  kitárta az ajtót, és beledőlt. Az üveg két éve kiürült.
Pár hónapja kezdett könyvtárba járni. Megvehette volna a könyveket, de érezte, hogy szüksége van az emberek társaságára, valami minimális kötődésre. Olyan helyre, ahol nincsenek vele szemben elvárások, csak annyi, hogy időben és épségben vigye vissza a könyveket. Egy idő múlva nem rohant el azonnal, ha végzett, hanem leült az olvasósarokba, és kényelmesen elolvasta az újságokat. A finom háttérzaj jólesett otthona nyomasztó csöndje után.
Érzékeny füle egyik alkalommal kiszűrt egy női hangot. Kellemes alt hang volt, nem voltak benne idegesítő amplitúdók, de monoton sem volt, Gabiéra hasonlított. Felnézett, kihez tartozik? Nem látta még ezt a könyvtárost, kicsit molett lány, huszonnyolc-harminc éves lehetett. Semmi smink. Később megtudta, Edit a neve, hétfőn, szerdán, pénteken délutános. Ma csütörtök van, biztosan cserélt valakivel. Sokáig csak figyelte, várta a disszonáns hangot, ami kioltja érdeklődését. A kiábrándulás elmaradt, és azokon a napokon kezdett járni, mikor Edit volt délutános. Egyre több időt töltött a könyvtárban, jó volt ránézni a lányra, hibátlan bőrére, üde szájára, mert ez a száj csupa okos dolgot mondott. Ha munkája miatt késett pár napot észrevette, hogy pillantása azonnal megtalálja, mikor belép az ajtón. Eltöprengett, vonzódása a lányhoz csak intellektuális, vagy? Itt elakadt, nem tudta eldönteni. Hogy Edit mit érez iránta, azt is csak találgatta. Kicsit cinikusan úgy határpzott, hogy teszteli. Kihagyott egy hetet. Ő is nehezen viselte, de a lány reakciója meggyőzte, hogy nem közömbös neki.
Akkor este, megvárta a könyvtár előtt.
Edit kezdeti elfogódottsága után úgy beszélgettek, mint akiket kiéheztettek. Kiéheztettek olyan szavakra, amit másik azonnal ért, nem szorul magyarázatra, a szavak mögöttese is világos. Mulattatta, milyen szenvedélyesen érvel, ha valamiben eltért a véleményük. Privát szférájukat nem érintették, ő nem akart Gabiról beszélni, Editnek meg nem volt említésre méltó múltja.
Az esti órák olyan gyorsan elszálltak, mire észbe kaptak tízre járt, hazakísérte. Edit otthonának ablakai sötétek voltak, kis előkertjében rózsák illatoztak, mint a nyári éjszakák ártatlan kerítői.  Vajon egyedül él itt, futott át rajta a gondolat? Búcsúzásnál két tenyerébe fogta a lány puha, engedelmes kezét, és csak lassan engedte el.
Hazafelé eszébe jutott első randevúja Gabival, akkor a szolid kézfogás vad csókolódzásba torkollt.
Megrázta a fejét, mint aki elhessegeti az emléket. Ötvenöt éves vagyok és ez már egy másik élet.

Vera

Nem tudta kiverni a fejéből az előző estét. Minél tovább gondolkozott, annál biztosabb volt benne, hogy Ditke csapdát állított. Bármit válaszol a megdöbbentő vallomásra, kettőjük beszélgetése akkor sem végződött volna másképp. Kész forgatókönyvvel jött haza. Tisztában volt azzal, hogy súlyos a
                                                                                 -5-
vád, de jól ismerte lányát, aki nem akart ellenérveket hallani, illetve csak egyet, amin meglehetett sértődni, és rövidre zárni az egész anya-lánya kapcsolatot.
Kicsi korától kezdve apás volt. Ha apja etette, mindent megevett, az öltözködésnél nem cirkuszolt, mert Péter úgy udvarolt neki, mint egy nőnek.
- Ezt vedd fel, ebben te leszel a legszebb!
Este többször is felolvasta a vaskos mesekönyv tartalomjegyzékét, hogy a kislány kedvére választhasson. Minden hisztijét képes volt leszerelni, végtelen türelme volt hozzá. Néha figyelmeztette, hogy a nagy kényeztetésnek rossz vége lesz.
- Bízd rám! – nevetett Péter.
Nem volt féltékeny szoros összetartozásukra, szerette őket. Péter őt is ugyanúgy kényeztette. Remélte, ha Ditke nagylány lesz, közelebb kerülnek egymáshoz. Tévedett, apjával járt vásárolni, aki órákat töltött vele a boltokban, próbafülkék előtt. Néha elkísérte őket, de ha más javasolt az előnytelen ruha helyett, sírás lett a vége.
- Azt vedd meg Bogaram, amiben jól érzed magad! – engedett azonnal Péter, közben engesztelően simogatta az ő karját. Úgy éltek mellette, mint két királylány, mindennel elhalmozva, és mindketten abban a biztos tudatban, hogy hercegük szívében övé az első hely.
Mikor Péter meghalt, asszonyi fájdalmához Ditke nagy vesztesége is társult. Szerette volna enyhíteni apja hiányát, de lánya elzárkózott. Ekkor tudatosult benne, hogy valamit elrontott. Nagyon könnyen belenyugodott a gyermek elutasításába már akkor, amikor még tehetett volna ellene.  Annyira a férje iránti szerelem bűvöletében élt, úgy körülbástyázta magát kettőjük szenvedélyes vonzalmával, hogy abban a kicsi Ditkének már nem jutott elég figyelem. Gondos, jó anya volt, de a kislány érzékeny antennáival, csak az apja felől áramló, feltétel nélküli szeretet fogta, és viszonozta.
Két éve Ditke feketében jár, mintha ő lenne az özvegy.
Az udvarló megjelenése óta még kevesebbet beszélgettek.  Kérdezősködni nem mert, nem is akart, túl sok elutasításban volt része. Beérte azzal, amit szűkszavúan közölt: séták, kávézók, mozik, kirándulások. Néha aggódva kémlelte egy-egy közös ebéd alatt, de zárkózott arca nem árult el semmit. Két hónapja randevúzott, de még nem találkozott a férfival. Azzal nyugtatta magát, ha valami baj lenne, észrevenné.
Ősz elején váratlan fordulat történt.
- Anya, színházba megyünk, mit vegyek fel? – tanácstalan volt.  A szíve megkondult az örömtől, a  kérdésben, a kamasz Ditkét is hallani vélte. Leplezetlen boldogsága, lányát kicsit zavarba hozta. Ditke valóban bajban volt, már jó ideje nem foglalkozott a divattal. Egyetlen szempont vezette, hogy amit felvesz, rejtse el felesleges kilóit. Nadrághoz, szoknyához, bő, lezser pólókat, blúzokat hordott.
A vásárlás jól sikerült. A ruha palack zöld, enyhén karcsúsított, elegáns volt. Anyja nagy meglepetésére, fodrászhoz és kozmetikushoz is elment.  Mikor este készülődött, meghatottan nézte és a tükrön keresztül üzent, nagyon csínos vagy.

Edit

Egyre jobban vonzódott a férfihez. A gyakori találkozások, kellemes programok, minden szabadidejét lekötötték. Bizsergető újdonság volt, hogy a hosszú évek lánypartnereit felváltotta egy férfi, aki sármos volt, intelligens, és tagadhatatlanul kötődött hozzá.  Már ismerte Gabi történetét, János pedig szoros kötődését az apjához. Gyászuk még jobban összekovácsolta őket.  A férfi lakásában még nem
                                                                                    -6-
járt, és nem értette, miért késik a meghívás. Igaz, még János sem volt náluk, de neki volt mentsége, a házban ott volt a felesleges harmadik, az anyja.
Az is egyre többet foglalkoztatta, különösen esténként mikor ágyba bújt, hogy kapcsolatuk intimitása mintha megrekedt volna. Búcsúzásnál a kezét, arcát borító apró csókokat nem követte igazi csók. Magában kezdte keresni a hibát. Talán nem elég vonzó a külseje, az örökös fekete ruhára tett gyengéd célzások, a bókok is inkább eszét, kedélyét dicsérték. Elgondolkozott, változtatni, változnia kell.
Mikor János színházjeggyel lepte meg, szegényes, fantáziátlan ruhatára segítségért kiáltott. Hosszas töprengés után anyjához fordult. Igyekezett úgy viselkedni, mintha kérése, segítsen ruhát választani, nem lenne szokatlan. A boldog reakció kis szégyenkezéssel töltötte el. Mikor felpróbálta az új ruhát, a tükörben egy kissé telt, de nem kövér és slampos fiatal nőt látott. Új megjelenése egybeesett a színházi premierrel, és János nem fukarkodott a bókokkal.
Másnap látta anyján, hogy várja a beszámolót. Várja, de nem kérdez. Az egy dolog, hogy vagy elmeséli, vagy visszautasítja, de ha valóban tudni akarja, akkor kérdeznie kell. Hasonló esetben apja elkapná, az ölébe húzná, és addig nem engedné el, amíg el nem mesél mindent. Nem is érdekli igazán, vonta le az anyjára jellemző, negatív következtetést.
Pedig történt valami azon az estén, amit jó lett volna megbeszélni egy tapasztalt valakivel. Mikor János hazakísérte színház után, búcsúzásnál magához húzta, átölelte szorosan, azt suttogta, nagyon csinos voltál ma este, és megcsókolta.
Aznap sokáig nem tudott elaludni. Megpróbálta felidézni, átélni újra meg újra ezt a régen várt csókot. Tapasztalatlansága ellenére is hiányérzete támadt, és most nem magában kereste a hibát. Úgy érezte, hogy a magányos évek sóvárgása, feltétlen odaadássá forrósodott a férfi karjaiban. Ártatlan bizalommal kívánta, hogy tegyen vele azt, amit akar. A kétely, hogy Jánosból hiányzott a szenvedély, egyre erősebb lett, mintha csókja jutalom lett volna, mert este kedves és szép kislány volt. Sok romantikus regényt elolvasott már, volt elképzelése arról, milyen egy igazi szerelmes csók, anélkül, hogy hitelt adott volna írói túlzásoknak. Fél éjszakán át forgolódott. Egész teste, ébredező érzékei rémülten tiltakoztak, hogy ebből a kapcsolatból is pajtásság, barátság legyen. Azzal vigasztalta magát, hogy rémeket lát. Jánost talán még Gabi emléke zavarja, vagy a köztük levő korkülönbség. Elhatározta, mindent megtesz, hogy eloszlassa a férfi kételyeit.
Aztán újra eszébe jutott az árva csók, mert nem követte több, és a mozdulat, ahogy apásan a kapu felé fordította – Futás befelé, mert megfázol!

János

Sokat változott. Kapcsolata a lánnyal híd volt, amin visszatalált az emberek közé. Megkereste néhány, régi barátját, és az utcán megnézte újra a nőket. A magas, barna lányok vonzották mindig, amilyen Gabi volt. Barátságát, vagy szerelmét Edittel – még nem dőlt el melyik – fontosnak tartotta. Sokszor érezte, hogy a lány minden szolidsága ellenére gyorsabb tempóra váltana. Az otthonába azért nem hívta még, mert egy üres lakás nagy kísértés, eldönthet a perc hevében olyan dolgokat, amiket józanul nem sietne el. Hiába, gondolta kicsit letargikusan, egész mentalitásán, hozzáállásán látszik a kora, régen nem voltak ilyen aggályai.
A színház után, este, Edit úgy bújt hozzá, olyan várakozóan, hogy engedett a kísértésnek és megcsókolta. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem esett jól, de a lánnyal ellentétben neki voltak
                                                                     -7-
tapasztalatai. Más csókokra emlékezett, forró, egész testét felizzító, vad csókokra, Gabi csókjaira.  Ennek már soha nem lesz vége, sajdult bele? Jó lenne beszélni erről Edittel, hogy legyen türelmes, de félt, hogy megbántja. Tagadhatatlan, bajában a lány volt az orvosság, és nem akarta, hogy amíg ő gyógyul, a másik sérüljön.
Editet egy őszi influenza ledöntötte a lábáról, fájt a torka, belázasodott, telefonon mondta le a randevút. Hiányzott, napjai újra tele lettek üres órákkal, amikor nem találta a helyét. Pár nap múlva, úgy érezte, nem bírja tovább, meglátogatja. A csöndes kertvárosi utca már őszbe öltözött, a szél inkább csípett, mint simogatott. Editnek csokit, anyjának virágot vett. Váratlanul, bejelentés nélkül érkezett. A csengetésre, karcsú, középtermetű nő sietett a kapuhoz, karjaival fázósan ölelve magát. Az ismeretlenre világoskék szemek csodálkoztak a kerítésen át.
- Erdőhegyi János! – hajolt meg kissé – Edithez jöttem.
 Az asszony, ha meg is lepődött, jól palástolta.
- Ditke mamája vagyok, jöjjön! – kinyitott a kaput, majd elindult sietősen a férfi előtt. Edit nem hasonlít az anyjára állapította meg, csak a hangjuk, de az anyáé kicsit mélyebb, izgalmasabb.  A beteg a nappaliban üldögélt vastag frottír köntösben, szemmel láthatóan bágyadtan. Mikor meglátta a férfit, leizzadt a kellemetlen meglepetéstől.
- Ne haragudj, látni akartalak! – szabadkozott sietve, mert látta, hogy  rosszul érinti váratlan megjelenése. Könnyű csókot adott a hajára, az édességet – mert nyúlt érte – az ölébe tette.
- Semmi étvágyam – duzzogott.  Kicsit meglepődött a szokatlan, nyafogó hangtól. Az asszonyhoz fordult, aki a pulttal elválasztott konyhában teát főzött. Remélte, hogy nála barátságosabb fogadtatásban részesül.
- Elfogadja? – tenyerén egy átlátszó, dobozban orchideát egyensúlyozott.  
- Az orchidea a kedvencem – csillantak fel szemei. – Gergelyné Vera! – mutatkozott be, és a kezébe egy finoman csontos kéz simult.
- Gyere, menjünk a szobámba! – karolt bele a lány és húzni kezdte.
- Kér egy teát? – szólt utánuk Vera.
- Anya ne nyüzsögj! – reccsenzt rá Ditke szárazon. Meglepetten kapta fel a fejét a szokatlan hangra. Udvariasan visszafordult az asszonyhoz. – Kérek egy csészével!
Edit szobája érdekes keveréke volt egy kamaszlány és egy fiatal nő szobájának. A könyvektől roskadozó polcokon plüss állatok, hajas babák, az ágyon rózsaszín, fodros takaró, Edit lábán macis papucs.  Ellágyult – Gyerek vagy, egy morcos kislány – simogatta meg a kezét – Haragszol, mert megleptelek. Legalább látom, hogyan élsz, és végre megismerhettem a mamádat is. Tényleg az orchidea a kedvence?
- Ha ő mondja – vonta meg a vállát nyűgösen.
- Látom, nem volt jó ötlet ez a látogatás, jobb lesz, ha elmegyek – nézett rá kedvetlenül.
- Ne! – ijedt meg a lány, érezve, hogy túllőtt a célon.
 Halk kopogás után bejött Vera, tálcán teát és aprósüteményt hozott. Ahogy lehajolt a kisasztalhoz, a lámpafény megvilágította szőke haját. Láthatóvá váltak benne az ősz hajszálak, amitől az egész különösen hamvas lett.
- Ha kell még valami, csak szólj! – fordult Edithez, és elindult az ajtó felé.
- Nem kell semmi, van kezem, van lábam, majd elintézem! – a barátságtalan szavak szinte hátba vágták az asszonyt, de nem fordult meg, csak csöndesen behúzta maga után az ajtót. Hirtelen rossz kedve lett. Ilyen tüskésnek, bántónak még nem látta a lányt. Edit hiába tartóztatta, elment. Anyjától nem tudott elköszönni, a nappali üres volt.
                                                                                    -8-
Hazafelé Edit járt az eszében, hogy az otthonában, anyja társaságában mennyire megváltozott. Az okos, önálló nő eltűnt, maradt egy szájaló kamaszlány, aki még egy vendég – számára fontos vendég – kedvéért sem tett lakatot a szájára.
Mire hazaért lecsillapodott, és elkészült a védőbeszéddel is. Edit lázas beteg és ő hívatlanul, váratlanul érkezett.

Vera

Meglepte, hogy Ditke olyan stílusban beszélt vele, amit eddig csak akkor engedett meg magának, ha kettesben voltak. A férfi vagy tisztában van felemás kapcsolatukkal, vagy lánya annyira biztos az érzelmeiben, hogy leplezetlenül megmutatta a másik arcát is. János viszont kellemes csalódás volt, ha előbb találkozik vele, sok aggódástól megkímélhette volna magát. Koránál jóval fiatalabbnak látszott, és kétségtelen, hogy vonzódik Ditkéhez. Szobájában várta meg míg elmegy, nem akart találkozni vele. Az orchideát a dohányzóasztalra tette, és gyönyörködve nézte. A kedvenc virága, Péter is gyakran meglepte vele. Kicsit felzaklatta ez a virág, amit ma idegen kéz hozott, mégis a múltjából érkezett. Ha hinne a csodákban, ha elhinné, hogy ez a virágpillangó jelzésértékű, nagy bajban lenne. Megrázta a fejét, csak véletlen, szimpla véletlen. A orchidea könnyen, feltűnés nélkül vihető, elfér egy zsebben is és nem ébreszt kérdéseket.
Edit meggyógyult, újra dolgozott. Egy szóval sem kérdezte, hogy mi a véleménye Jánosról. A közös ruhavásárlást követő enyhülést, szótlan napok tették fagyossá.
Egyik délután csengett a telefon. Akkor érkezett haza, épp csak lerakta a táskáját. Elképzelni sem tudta, hogy ki lehet? Erdőhegyi volt, köszönt és azonnal a lényegre tért.
- Szereztem három jegyet Az operaház fantomjára, szeretném, ha eljönne velünk! - hosszú ideig megszólalni sem tudott a meglepetéstől.
- Ott van még Vera? – hangzott a vonal másik végéről.
- Igen, igen, de ez nem jó ötlet. Előbb szólnia kellett volna. Egyébként Ditke már tudja? – kapkodott össze-vissza.
- Délután találkozunk, akkor megmondom neki. Előbb magának akartam szólni, nehogy programot csináljon.
- Köszönöm, hogy gondolt rám, igazán kedves – kezdte összeszedni magát – de nem érek rá.
- Vera, még nem is mondtam, hogy mikorra szól a jegy. Vallja be, ez csak kifogás! – kicsit rámenősnek érezte a férfit, bosszantotta és megzavarta magabiztossága.
- Kérem János! – először ejtette ki a nevét. Még a telefon sem tudott rontani a hatáson, ahogy a férfit a bizalmas megszólítás érte – Értse meg, nem mehetek, nem is akarok menni, nem szeretnék zavarni, nem!
- Nem, nem és nem! Kérem, felejtse el ezt a szót! Edittől tudom, hogy nem jár sehova, néha ki kell mozdulni. Ne tiltakozzon, nem fogadok el semmilyen kifogást! Kezét csókolom! – köszönt és letette a telefont. Egy ideig tanácstalanul fogta a néma kagylót, majd pánikba esett, hogy mit szól majd Ditke?
Mikor este megjött, korábban a szokottnál, be sem köszönt.  Bekopogott hozzá, mert válasz nem érkezett, benyitott.  Lánya úgy feküdt az ágyon, ahogy megjött.
- Mi a baj? – kérdezte gyöngéden.
- Te vagy a baj!
- Ditke, ne rám haragudj, én nem akartam és nem is akarok menni! Majd kitalálunk valamit.
                                                                                -9-
- Nem lehet, rögtön tudná..
- Mit tudna? Engem is kész tények elé állított.
Ditke a másik oldalára fordult, el az anyjától.
- Hagyj aludni!

Edit

Mikor meglátta a nappaliba belépő férfit, legszívesebben elsüllyedt volna. Az orra sebes volt, haja zsíros a láz okozta izzadtságtól. Haragudott Jánosra, hogy hívatlanul jött, de anyjára még jobban, amiért beengedte, pedig kimenthette volna. Sokat tett azért – még puritán természetét is legyőzve – hogy a férfi vonzónak találja.
Most mégis itt ül egy formátlan köntösben, anyja pedig feszes farmerben tüsténkedik.  Érzékelte János nemtetszését, de egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Anyjának minden mozdulata
 felbőszítette.  Biztos volt abban, hogy a tea csak ürügy, hogy János orra előtt billegjen, és a süteményével villogjon. A férfi hamar elment, ő meg az elfuserált estéért, a gyors távozásért, mindenért , anyját okolta.
Gyógyulása után, az első találkozásnál összeszedetten magyarázkodott, próbálta megértetni Jánossal, hogy mi okozza az állandó feszültséget közte és anyja között. A magyarázat hosszú és kimerítő volt. Végül az elképedt férfi foglalta össze, az egy órás vádirat lényegét.
- Féltékeny vagy.
- Nem vagyok – tiltakozott rajtakapottan, hevesen.
János a fejét ingatta, mint aki nincs meggyőzve. Ettől a naptól kezdve a régi, élvezetes beszélgetések, egyre sűrűbben torkolltak vitákba. Bántotta, hogy János folyamatosan azt hajtogatja, hogy féltékeny. Elmélete szerint, ez az érzés gyermekkora óta jelen van, ezért vonzódott kizárólag az apjához.
 Bár találva érezte magát, támadásba lendült.
- Mégis mire vagyok féltékeny, az ötven évére?
János hallgatott, csöndben mérlegelte, ha válaszol mennyire bántja meg?
- Hagyjuk! – legyintett végül.
Ezentúl, ha bármiről beszélgettek, a találkozás végén a férfi – mint aki evidenciában tartja – minden alkalommal megkérdezte – Otthon mi újság?
- Otthon a helyzet változatlan – utalt kesernyésen a híres regény címére, vagy paprikásan csak annyit mondott: Mi lenne? Semmi!
- Hogy lehet így élni! – fakadt ki egyszer János. Apád halála után ketten maradtatok egymásnak. Nem mehet így tovább, meg kell békélned anyáddal!
Nem értette, miért olyan fontos a férfinek, anyjával való kapcsolata? Milyen jól megvoltak addig, míg anyja nem került képbe. Bizonyítottnak látta, hogy jelenléte, egyáltalán a léte is képes tönkretenni, megmérgezni azt, ami neki fontos. Legjobban az idegesítette, hogy férfi nem lép túl rajta, állandóan napirenden tartja.
János egyik nap furcsa meglepetéssel rukkolt elő. – Vettem három színházjegyet, elvisszük a mamádat is!
Könnyen pirult, de most kifutott arcából a vér.
- Ezután hármasban randevúzunk? – kérdezte keserűen.
- Megint túlzol, egyetlen színházi estéről beszélünk Edit - kereste pillantását, de ő makacsul leszegte a
                                                                                         -10 -
fejét. Nem tudott rá nézni.
- Légy jó kislány a kedvemért!
- Már régen nem vagyok kislány, észrevehetnéd.

János

Ahogy belépett az ajtón, azonnal megcsapta az otthon illata. Egy olyan otthoné, ahol nők élnek. A sütemény vanília illata összekeveredett a forró, mézes tea aromás gőzével. A tágas nappali a sok zöld növénytől barátságos volt. Gabinak is rengeteg „zöldsége” volt, ezzel ugratta mindig, de mikor az asszony meghalt, hagyta elszáradni valamennyit. Miért törődött volna velük, mikor ő is majdnem belehalt. Látogatása rövidre sikerült Edit nyűgössége miatt. Betegsége alatt nem is látogatta meg többet.
Az első találkozásnál kis híján összekaptak. Hosszú, anyját kritizáló monológja után a szemébe mondta, hogy féltékeny. Nem volt szíve megindokolni, hogy anyja nagy szerelemben, boldog házasságban élt, amíg özvegy nem lett.  Edit harminc éves és még egyetlen igazi kapcsolata sem volt. Anyja ötven évesen is vonzó nő, de az összehasonlítást itt mellőzte, mert megütődött saját gondolatmenetén. Az meg csak hab a tortán, hogy Edit most is a szülői házban él mindennel ellátva, kiszolgálva, mint egy későn érő gyerek, aki vagy nem tud, vagy nem is akar a saját lábára állni.
Szerette volna megszüntetni ezt az áldatlan állapotot a két nő között. Azok az érthetetlen, negatív érzések, amiket Edit az anyja iránt táplált, az ő szemében, a lány eddig hibátlan személyiségén ejtettek foltot. Elhatározta, hogy programjaik egy részébe az asszonyt is bevonja. Először közös színházi estét szervezett. Nem kis energiájába került, hogy mindkét felet meggyőzze.
Végül mégis ott voltak az elegáns, emberekkel teli előcsarnokban. Mikor lesegítette róluk a kabátot, kézfeje véletlenül hozzáért Vera nyakához. A karcsú nyak gyengéden fehérlett elő a sima, fekete ruhából. Az asszony nem reagált, de az ő keze még sokáig őrizte az érintést. Hirtelen eljátszott a gondolattal, hogy ők egy család. Vera a felesége, Edit a nagylánya. A nézőtéren a két nő közé ügyeskedte magát. Alig tudott az előadásra figyelni, olyan kamaszos vágyat érzett, hogy megfogja az asszony karfán nyugvó kezét. A másik oldalon Edit keze várta az övét, de képtelen volt megtenni az apró mozdulatot. A szünetben Vera ülve maradt, nézegette a szereposztást.  Edittel kimentek a büféhez. A lány szokatlanul csöndes volt. Ő sem erőltette a beszélgetést, mert kicsi megrémült attól, amit az asszony közelsége kiváltott belőle. A kapuban Vera egy köszönömmel búcsúzott, nem nyújtott kezet.
- Na, túlélted? – fordult Edithez.
- Szerinted mi változott?
Függve hagyta a kérdést, rossz volt a lelkiismerete. Ha a nőkben nem is, benne megváltozott valami. Lehajolt a lányhoz, megcsókolta a kezét és az arcát. Tudta, hogy Edit várja a csókot, de nem tudta megtenni. Ami eddig eldöntendő kérdés volt, hogy kapcsolatuk szerelem vagy barátság, számára eldőlt. Nem ámíthatja, annál sokkal jobban szereti, becsüli. Sok minden bizonytalanná vált ezen az estén, de azt az egyet biztosan tudta, ha Vera nem viszonozza vonzalmát, akkor sem fogja beérni egy langyos öszvérérzéssel, igazi, felkavaró szerelemre vágyott.

                                                                -11-
Vera
 

Színház után azonnal a szobájába ment, egyedül akart lenni. Jánosra gondolt, kezének meleg érintésére a nyakán. Úgy tett, mint aki nem veszi észre. Tisztában volt azzal, hogy a mozdulat
véletlen, teste mégis finoman jelzett. Azzal is tisztában volt, hogy egy másik férfikéz érintése ugyanazt a hatást váltotta volna ki, mert gyásztól elcsitított teste ébredezni kezdett.
Lassan, elgondolkozva vetkőzött a tükör előtt. Péter halála óta nem foglalkozott a külsejével. Az öltözködés rutin lett, indulás előtt egy gyors pillantás a tükörbe. Most vizsgálgatni kezdte testét. Az elmúlt két év alatt fogyott pár kilót, nincs rajta felesleg, korához képest jól néz ki. Csendes elégedettség töltötte el. Önkéntelenül ringatni kezdte csípőjét. Régi játékuk volt ez Péterrel lefekvés előtt. Aztán felgyorsult a ritmus, egész teste hullámzott egy régi dalra, amit csak ő hallott. Kopogás zavarta meg.
Ditke? – kérdezte és gyorsan pongyolába bújt.
Ki más? – jött a válasz fojtottan.
Gyere! – kapkodta fel szétszórt ruháit a padlóról.
Lánya szemén látszott, hogy sírt. Úgy megijedt, hogy kezéből újra kicsúsztak a ruhák. Ditke állát egy határozott mozdulattal felemelte, a könnyes arc látványa szinte fizikai fájdalmat okozott neki.
- Ki bántott? – a kérdés úgy bukott ki belőle, mint régen, ha gyerekkorában sírni látta.
- Már meg se csókol! – szakadt ki lányából a panasz – Ma este már meg se csókolt!
Zavarba jött, nem tudta hirtelen, hogy mit mondjon.
- Fogalmam sincs hol tart köztetek a …dolog – reagált ügyetlenül – Nem mondasz soha semmit – azonnal érezte, hogy ezt nem kellett volna, ez nem a szemrehányás ideje. – Olyan nagy jelentősége van egy elmaradt csóknak?- próbálta bagatellizálni.
- Ezt komolyan kérded? – Ditke ingerült lett.
Istenem, hibát, hibára halmozok, ijedt meg. – Összevesztetek? – találgatott – Vitatkoztatok valamin?
Mint fuldokló az utolsó szalmaszálba, kapaszkodott anyja szavaiba.
- Igazad lehet, mostanában sokat vitatkoztunk.
- Min?
- Az nem érdekes! – legyintett, de látszott rajta a megkönnyebbülés, mint aki végre elfogadható választ talált. Amilyen váratlanul érkezett, úgy is távozott, köszönés nélkül.
Elgondolkozva nézett utána. Vajon min veszekedtek?  Elege van az egészből. Rosszkedve lett, olyan kilátástalan az élete, és Ditke sem tud zöldágra vergődni. Lefekszik, legalább addig sem gondolkozik. Elindult az ágya felé, kis lelkifurdalással átlépett levetett ruháin. A hűvös, széles franciaágyban nagyon egyedül érezte magát.
Másnap, mikor kijött a hivatalból megörült, hogy fehér lett minden. A hideg pirosra csípte arcát. Lába alatt ropogott a friss hó, a lámpák barátságos fénnyel világítottak a korai szürkületben. Nem volt kedve hazamenni az üres lakásba, a sétáló utcában kötött ki. Nemsokára itt a karácsony, keres valami ajándékot Ditkének. Az ezüst ékszereket nézegette, talált is egy szépen megmunkált láncot, apró kék kövekkel.
- Jó választás – szólalt meg mellette egy ismerős hang.
- Én is úgy látom – helyeselt, továbbra is a láncot nézve – Ditkének veszem.
- Magának is jól állna.
Kifizette az ékszert, aztán nézett a férfire –  És maga?
                                                                          -12-
- Csak betévedtem, de ha már összefutottunk, meghívom egy kávéra.
Először tiltakozni akart, aztán arra gondolt, legalább megtudja, hogy min vitatkoztak? János a kávé mellé süteményt is rendelt. Egy ideig szótlanul ültek, a férfi nézte az asszony keskeny, finom arcát, majd egy bolondos kérdéssel lepte meg.
- Tudja Vera, hogy milyen színű a maga szeme?
Hátra dőlt, várakozóan és kicsit cinikusan nézett rá. A férfi játékos hangja komolyra váltott.
- Az égnek van ilyen színe, mikor a záporok tisztára mosdatják, gyengéd, halványkék.
- Eddig úgy tudtam, Ditkének udvarol – a gyengédnek titulált szemek felszikráztak.
- Edittel barátok vagyunk.
- Ő is így tudja?
- Nem volt köztünk semmi. Egy-két ártatlan csók, inkább puszi – védekezett.
- Min vitatkoztak mostanában? – tért a lényegre.
- Magán.
- Rajtam? – a megdöbbenéstől alig jutott szóhoz. János kihasználta elnémulását, és mindent elmondott Edithez fűződő kapcsolatáról, nem titkolva dilemmáját sem, barátság vagy szerelem?
- Most mi lesz? – rémült meg.

Még magam sem tudom, de sokat jelent nekem a barátsága..
- De ő szerelemmel szereti magát!
- Sokszor az volt az érzésem, hogy hasonlóan érez irántam, mint az apja iránt.
- Ez nevetséges! – dühös lett még a felvetésre is – Ditke egészséges lány.
- Visszavonom – tárta szét a karját.
- Árulja el, mikor jött a nagy megvilágosodás? – kérdezte nem titkolt rosszmájúsággal.
- Mikor megismertem magát – a férfi hangja komoly volt, a visszavágás szándéka is hiányzott belőle.
Szavaira megkapaszkodott az asztalban, félt, hogy leszédül a székről. – Ditkének is ezt fogja mondani?
- Dehogy, nyugodjon meg! – a férfi is megijedt, mikor látta, hogy a vallomása milyen hatással van Verára.
- Nem fogok elsietni semmit, egyelőre minden a régiben marad. A változás lassú lesz és fájdalommentes, ígérem – próbálta megnyugtatni, nem sok sikerrel. Felzaklatva ment el, nem engedte, hogy elkísérje.
Az asztalkán ott maradt egy megkezdett tortaszelet és fél csésze kávé.

Edit

Érezte, hogy valami megváltozott köztük. Beszélgetéseik nagy részét vitatkozások, kis csatározások töltötték ki. Volt annyi önismerete, hogy tudja, nehezen meggyőzhető, de régen János csak mulatott harciasságán, most mintha idegesítené. A változást nem kötötte kizárólag anyjához, mert észrevette,  hogy a férfi életében megjelentek újra a barátok, akiket ő nem ismert. Olykor rajtafelejtette szemét egy-egy szép nőn, nem feltűnően, de látta, hogy a nők visszanéztek.

A féltékenység mégis akkor támadt fel benne, mikor János eljött hozzájuk, és megismerte anyját. A személye körül kirobbanó viták mindennapossá váltak. Tisztában volt azzal, hogy hiányzik belőle a
                                                                            -13-
kompromisszumkészség, nemcsak engedni nem tudott, de minden eszközzel meg akarta győzni a másikat saját igazáról. Ez alkalommal, ki tudja miért, János megmakacsolta magát.
Keserűen tapasztalta, hogy a színházban anyja vonzotta a tekinteteket, mellette tramplinak érezte magát. Feltűnően hallgatag volt, félt, ha megszólal, csak ront a helyzeten.
A kapunál kettesben maradtak, azt hitte, hogy a hármasban töltött estéért kárpótolja a férfi. Karjába veszi, eloszlatja kétségeit, szerelmet, biztonságot ad. Helyette, a búcsú gyors volt, hiányzott belőle mindaz, ami boldoggá tette volna. Kezén és arcán a máskor tüzes, apró csókok szánalmasan lanyhák és sietősek voltak, aztán a kissé szertartásos csók is elmaradt.
Csak állt a kapuban, nézett a ruganyos léptekkel távozó, magas alak után, és sikítani lett volna kedve. Utána kiáltani, felelősségre vonni, megütni, hogy neki is fájjon!  Már a kertben sírni kezdett. Szerencse, hogy anyja már lefeküdt, nem kell magyarázkodnia. Nyugtalanul járkált szobájában, töprengett, mit rontott el? Egyáltalán elrontott valamit? Miért zavarja a férfit feszült viszonya anyjával? Ezért bünteti? Vagy az elmaradt csók figyelmeztető jel, visszalépés kapcsolatukban? Ha találkoznak legközelebb, szóvá tegye? Lehet ezt szóvá tenni? Olyan tanácstalan volt, mint soha életében.
Eszébe jutott anyja. Nem, nem lökte el magától a gondolatot, sose avatta be a dolgaiba, pont most tenné? Aztán a lába mégis, esze tiltakozása ellenére ajtajához vitte. Meglepte, hogy könnyei láttán anyja anyatigrissé változott. Kezdeti ügyetlenkesései után, mégis megnyugodva jött ki szobájából. Igen, ez lehet az ok. A sok értelmetlen vita hűtötte le kapcsolatukat, és ő a hibás, biztos volt benne. Megváltozik, anyjával békét köt.
Az elhatározás kivitelezése késett pár napot, mert a férfi munkájára hivatkozva kimentette magát. A könyvekkel is késésben volt. Nézegette kartonját, látta pár nap múlva születésnapja lesz. Jó alkalom,  hogy meghívja magukhoz, megmutatva, hogy anyja és közte minden rendben. A legközebbi randevún János kedves volt, örült a meghívásnak, de azt javasolta, tartsák inkább az ő lakásában, legfőbb  ideje, hogy Edit lássa az otthonát. Ünnepeljenek nála, természetesen anyjával együtt, az eredeti szándék szerint.
Hazakísérni nem tudta, mert megbeszélése volt, az utcán búcsúztak el sietősen.

János

Bár a lelkiismerete tiszta volt, rosszul érezte magát a bőrében. Szavakkal ugyan nem ígért Editnek semmit, de a viselkedése – különösen az első hónapokban – mégis megtéveszthette. A sűrű találkozások, kényeztetések, vonzalmának gyakori hangoztatása után, jogosan hihette, hogy ez csak a kezdete valaminek, ami az életéből régóta hiányzott. Bármi történik a jövőben, soha nem felejti el, hogy a lány segítségével kapaszkodott ki a gödörből. Mentségére szóljon, nem volt tudatos, nem akarta kihasználni. Önmagát is megtévesztette, mikor azt hitte, Gabi után nem jöhet újabb nagy szerelem, hogy a szenvedélyes lobogás helyett, be kell érnie valami szelíd, parázsló érzéssel, ami életben tartja.
Éppen alkut akart kötni sorsával, mikor megismerte Verát.  Izgató hangja rögtön megragadta. Külseje teljesen elütött attól a nőtípustól, ami eddig hatással volt rá. Maga is meglepődött azon, hogy törékenysége, szőkesége ilyen hirtelen elvarázsolta. Az egész asszony olyan volt, mint egy fimon pasztellkép. Edit – számára érthetetlen – bántó viselkedése anyjával szemben, felébresztette lovagiasságát. Mikor a színházjegyet megvette, még be tudta csapni magát, de az est végére világos
                                                                                 -13-
lett, hogy az asszony egyetlen pillantása többet jelent neki, mint barátsága Edittel.
Csapdába került. Nem volt kétsége, hogy Verának, lánya boldogsága mindent felülír, sose tenne olyat, amivel ártana, megbántaná őt. Edit viszont tönkretenné anyját, ha megsejtené, hogy el akarja venni tőle az egyetlen férfit, aki váratlanul került élete fókuszába.
A két nő szövevényes viszonya patthelyzetet teremtett. Megígérte az asszonynak és saját magának is, hogy a szakítás fájdalommentes lesz. Egyenes természetétől távol állt az alakoskodás, most a helyzet mégis úgy hozta, hogy arra kényszerül. Olyan fokozatosan kell kimenteni magát ebből a kapcsolatból, hogy barátsága Edittel megmaradjon, de Verát se veszítse el. Ez szinte lehetetlennek tűnt.
Edit a szerelmes nő ösztönével megpróbálta a veszélyt elhárítani, és kedvére tenni azzal, hogy bejelentette, megbékül anyjával. Örült az ötletnek, de azt javasolta a lánynak, legyen nála a vacsora. Főzni ugyan nem tud, de egy jó nevű étteremből rendeli az ételt, a tortát pedig a nők hozzák. Különösen annak örült, hogy Verát az otthonában láthatja, megmutathatja neki, hogy hol és hogyan él. Drága növényeket vásárolt, hogy az asszony ne érezze sivárnak a lakást.
Finom gyümölcspálinkával indította az estét, ami rögtön megalapozta a hangulatot. Edit úgy bóklászott a lakásban, mint egy kíváncsi gyerek. Mindent megnézett, megfogott, majd leragadt a falat beborító könyvespolc előtt. Vera értő szemmel nézte az elegáns, szép lakást. Edit, megtalálta Gabi fényképét, odalépett hozzá.
- Gabi. a feleségem – fordult Vera felé, aki közben odasétált.
- Gyönyörű asszony – nézett a kék szempár hosszan a sötét szemekbe. Kis csönd támadt.
- Segítenek a hölgyek teríteni? – terelte el a figyelmüket.
- Én ebből kimaradok, törékeny a viszonyom a porcelánokkal - nevetgélt Edit. Vera szó nélkül megindult a konyha felé. Magától értetődő természetességgel mindent azonnal megtalált. Sürgő, forgó asszonyiságával betöltötte a lakást, az vacsorát is ő tálalta. Most valóban úgy festettek, mint egy család. A vacsora és a sűrű koccintások után táncot javasolt. Vera hárított, ezért Editet pörgette hosszan.
- Ne adjon kosarat!  - lépett újra Verához – Az ünnepelt kérését nem illik elutasítani.
- Ne kéresd magad! – szólt rá Edit is.
Az asszony végül engedett.  A férfi új CD-t vett elő, a zene lassú, behízelgő melódia volt. Magához húzta könnyedén, de érezte, hogy keze alatt a dereka merev, elutasító.
- Lazítson kicsit, a tánc nem bűn! – súgta halkan.
A pezsgő, a környezet, az édesen zsibbasztó zene és a férfi közelsége elgyengítette, meglágyította testét. Engedelmesen simult táncosa karjába, és olyan összeszokottsággal mozogtak, mintha évek óta ismernék egymást.

Vera

Másnap a sok pezsgő számlájára írta, hogy az önfeledt tánccal okot adott Jánosnak a reménykedésre. Mikor a férfi felhívta, rövid és elutasító volt. Két nappal később, mint aki nem adja fel, megvárta a hivatal előtt.
- Beszélnünk kell Vera! – sürgette.
- Már mindent megbeszéltünk.
- Változtak a dolgok. Elmondom Editnek, hogy csak barátságot érzek iránta, ne számítson többre. Tiszta helyzetet akarok teremteni.
                                                                                     -14-
- Azt ígérte …- ijedt meg.
- Tudom mit ígértem, de bármeddig húzzuk, fájni fog.
- És azt is megmondja miért?  - úgy várta a választ, mintha az élete múlna rajta.
- Hogy kiért? – kérdezett vissza – Nem, az korai lenne. Az a valaki nem akar tudomást venni sem az én, sem a saját érzéseiről.  
 Vera megállt, az arca elgyötört volt.
- Bármit éreznék maga iránt, érti, bármit, annak nincs jövője. Csak arra kérem, halassza el ünnepek utánra a beszélgetést! Ne tegye tönkre a karácsonyunkat!
- Úgy lesz, ahogy szeretné! – adta meg magát – Editnek majd azt mondom, hogy elutazom az ünnepekre.
Otthon felzaklatva önvizsgálatot tartott. Mitől olyan biztos a férfi az ő érzéseiben? Annyira árulkodó volt teste tánc közben? Aztán elszégyellte magát, legalább saját magamnak ne hazudjak, jutott veszélyes következtetésre.
Vonzódom Jánoshoz, talán már az első találkozás óta, csak olyan mélyre nyomtam, annyira elfojtottam, hogy azt hittem meg is öltem az érzést. Az önleleplezés után ábrándozni kezdett. Milyen jó lenne újra szeretni, és hagyni, hogy valaki szeresse. Szenvedélyesen vágyódott egy másik test közelségére, forró lüktetésére maga mellett. Már egy ideje altatókkal zsibbasztotta nyugtalan éjszakáit, de józan pillanataiban igyekezett távol tartani Jánost, mert érezte, hogy a férfi, mint a jó vadász, nem téveszti szem elől az áhított vadat, ha kell Ditkén keresztül, cserkészi be. Lánya pedig, hogy megtartsa a férfit, mit sem sejtve, segít neki. A harcias, szókimondó, okos Ditke csapdába került. Neki kell észnél lenni, nem követheti el még egyszer azt a hibát, hogy lányát a második helyre száműzi. Most nincs Péter, hogy begyógyítsa Ditke sebeit. Most ő van egyedül a lányának, és nem hagyja cserben. A férfi ezt nem értheti, sose volt gyereke.

Ditke szomorúan panaszolta, hogy János elutazik az ünnepekre.
- Utazz el te is! A karácsony estét töltsük kettesben, másnap utazz el apa szüleihez! Régen láttak, örülni fognak az egyetlen unokának. -  Megfogadta anyja tanácsát, hiszen a férfi nélkül üres volt a város.
Egyedül maradt a nagy házban. Az esték és az éjszakák voltak a legrosszabbak, már bánta, hogy elküldte Ditkét. Napközben sokat sétált, kihasználta a szép téli időt. A napsütésben a havas táj szemfájdítóan ragyogott. Akkor ismerte csak fel Jánost, mikor közvetlen közelről ráköszönt. Hangjára lábai elgyengültek.
- Maga itt?
- El sem utaztam, az csak a közös terv része volt.
- Közös terv? – ismételte keserűen.
- Mi ebben a bántó? Tud jobbat, hogy végre kiírjam magam ebből a kapcsolatból?
Vera hallgatott és sétált tovább. A férfi hozzá igazította lépteit. Egyikük sem szólt, csak János fogta meg néha a könyökét, amikor magas sarkú csizmájában megcsúszott. Lassan megnyugodott, mert sem szerelemről, sem Ditkéről nem esett szó. A séta végén hazakísérte. Nem hívta be, a férfi sem célzott rá, hogy be szeretne menni. Másnap megint összefutottak, ami gyanús volt, de nem tette szóvá. Attól kezdve mindennap együtt sétáltak. Ahogy kilépett a házból önkéntelenül körülnézett, kereste az ismerős, magas alakot. Sétáik egyre hosszabbra nyúltak, már nem hallgattak, beszélgettek mindenről és bármiről, Ditkét kivéve.
Egy alkalommal olyan szerencsétlenül lépett, hogy a rossz mozdulattól kitört csizmája sarka. Nem
                                                                                    -15-
 tudott segítség nélkül továbbmenni, csak ha Jánosba karolt. Kényelmetlen volt, hiányzott a nyolc centis sarok. Taxit akart hívni.
- Felesleges - beszélte le - Meg javítom néhány perc alatt- ajánlotta – Itt lakom a közelben, már elfelejtette?
- Nem is tudom – habozott – Nem hiszem, hogy jó ötlet – tétovázott.
-  Csak nem fél tőlem? Kettőnk között csak az történhet, amit maga is akar. Különben is átnedvesedtek a csizmái. Támaszkodjon rám, elbicegünk odáig!
Rábólintott, jelen körülmények között, nevetséges volna bármire hivatkozni. A lakásban karácsonyi hangulat fogadta. A fenyőn az óriási aranygömbökön kívül nem volt más dísz. A tűlevelek illata erősen érződött.
- Vegye le a csizmáját! – segítette a cserépkályha közelében lévő kényelmes karosszékhez.
- Milyen jó meleg van – dörzsölgette elgémberedett ujjait.
- Segítek! – hajolt a férfi a csizmák fölé, és egy mozdulattal lehúzta a sérült lábbelit, majd nyúlt a másikért.
- Ennek semmi baja – jött zavarba.
- Csak teljesen átázott. Ide teszem a kályha mellé, hogy megszáradjon.
 Mikor megszabadult a csizmáktól, maga alá húzta karcsú lábait, kényelmesen elhelyezkedett. János boldogan nézte fészkelődését, majd eltűnt a sarkatlan lábbelivel. Kis idő múlva visszajött, forralt bort hozott tálcán.
- Ez majd felmelegíti – kínálta. Átkulcsolta ujjaival a poharat, már az illatától is elöntötte a meleg. Ahogy megitta, arca tüzelni kezdett és kellemes bágyadtság fogta el.
- Mit tett bele? – kérdezte nevetve.
- Bár lenne varázsszerem, higgye el, nem haboznék!
- A csizmám?
A férfi eltűnt, és rövid idő múlva visszatért a megjavított csizmával. Újra töltött mindkettőjüknek. A szobába lassan bekúszott a félhomály. Csendben ültek, hallgatták a tűz ropogását. Hátrahajtotta a fejét, csak a férfi körvonalait látta, mikor fölé hajolt. A szája olyan finoman érintette ajkát, hogy egy pillanatra azt hitte, álmodik. A keze megindult önkéntelenül, hogy magához húzza a fejét, nehogy a pillangó érintésű csók elszálljon.
Ekkor szólalt meg a csengő. Erős hangja, mint valami lövedék robbant a két ember között.
- Megnézem, ki az? – János felegyenesedett, a hangja rekedt volt.
A nyitott ajtóban Edit állt. – Most én leptelek meg – nevetett boldogan.

Edit

A születésnapon, szíven ütötte Gabi szépsége, ami még a fényképen is átsugárzott. Már nem anyjához hasonlítgatta magát, hanem ahhoz a sötét hajú nőhöz, akin nem fog az idő, tekintetének mélysége mindig vonzani fogja azt, akit itt hagyott. Anyja, a maga sápadt szőkeségével annyira elütött Gabitól, hogy életében először nem érezte riválisának. Összesimuló táncuk hidegen hagyta.
Féltékenységének új alanya lett. Otthon anyját faggatta, mit szó Gabihoz?
- Szép nő, de valószínű, egy korábbi képe van a polcon – akaratlanul is olyan választ adott, amit Edit hallani akart. Megnyugodott, hogy János nem ezt a fiatal arcot őrzi, hanem azt, aki sokkal idősebb volt, amikor meghalt.
                                                                           -16-
Hiába áltatta magát, egy idő után észre kellett vennie, hogy találkozásaik a felére csökkentek. János továbbra is kedves, beszédes volt, az apró ajándékok sem maradtak el, csak az idő, amit vele töltött, lett egyre kevesebb. Eleinte munkájára hivatkozott, később csak bejelentette, más programja van. És ő a harcias, maximalista, tudomásul vett mindent. Már eszébe sem jutott, hogy számon kérjen bármit, elmaradt csókokat. Voltak pillanatok, mikor megalázottnak érezte magát. Az eszével tudta, lépnie kéne, tisztázni a kettejük dolgát, de nem volt ereje hozzá. Teljesen rábízta magát a férfi akaratára. Néha megfordult a fejében az is, hogy meglesi, de jó ízlése visszatartotta az ötlettől. Nem mert kockáztatni, nem akarta siettetni az eseményeket, melyek nagyon egy irányba mutattak.
A szerelmes nő naivitásával azt remélte, maguktól rendbe jönnek a dolgok. Az ünnepek alatt gyakrabban lesznek együtt, talán minden visszazökken a régi kerékvágásba. Hideg zuhanyként érte, hogy János vidékre utazik. El sem tudta képzelni, mit kezd a sok üres órával, amit eddig a férfi töltött ki. Mikor anyja szóba hozta, utazzon el a nagyszülőkhöz, azonnal ráállt. A két öreg ugyanolyan kritikátlan szeretettel vette körül, mint apja mikor még élt.
Az első napokban jól érezte magát, később zavarni kezdte, hogy ottléte mennyi többletmunkát jelent nagyanyjának. A háromfogásos ebédek, friss vacsorák, mind az ő kedvéért készültek, mert az öregek már beérték esténként egy bögre tejeskávéval. Hiába tiltakozott, az egyetlen unokának kijárt a túláradó vendégszeretet. Azt is látta, kizökkentette őket megszokott életritmusukból. Ő későn feküdt és sokáig aludt, nagyszülei hamar lepihentek, és korán keltek. János is egyre jobban hiányzott. A tervezettnél két nappal előbb jött haza.
Meglepődött, hogy a házat üresen találta. Anyja, aki mindig otthon ült, ha nem dolgozott, most nem volt sehol. Abban reménykedett, talán János is hamarabb hazajött. Először telefonálni akart, de aztán jobb ötlete támadt. Odamegy a lakásához, most ő fogja meglepni.  Ha nincs otthon, legalább elüti az időt. Csinosan felöltözött, a ruha kicsit feszült, hízott pár kilót a vidéki koszton.  Olyan örömmel készült a lehetséges találkozóra, mintha János és közte, minden a legnagyobb rendben lenne. Vitáik, veszekedéseik a távolból nem tűntek végzetesnek. Bizakodó volt, elképzelte János meglepett, nevető arcát, ha meglátja. A lakás ablakai azonban sötétek voltak, csalódást érzett. Azért felcsengetek gondolta, de nem volt rá szűkség, mert egy távozó lakó készségesen beengedte. Szaporán dobogó szívvel állt a lakás ajtaja előtt, hosszan csengetett, hátha alszik.
Kis idő múlva, János ajtót nyitott.
- Most én leptelek meg! – nézett rá boldogan.
- Edit? – a férfi arcára kiült döbbenettől elnevette magát.
- Sötétek az ablakaid, aludtál?
János olyan volt, mint aki most érkezett vissza, valahonnan nagyon messziről, és nem találja helyét a szituációban.
- Ébresztő! Remélem, te nem duzzogsz, mert hívatlanul jöttem? - kedves hangja, gyanútlan tekintete a férfi szívébe nyilallt. A mosoly azonban hamar lehervadt arcáról, mert János még mindig szótlanul állt, eltorlaszolva a bejáratot.
- Beengedsz? – kérdezte árnyalatnyi megbántottsággal.  János félreállt, ellépett mellette és elindult a nappali felé. Olyan határozottan meneteltelt, mint aki nem hagyja magát megállítani, közben átfutott rajta a gyanú, hogy a férfi nincs egyedül. János tehetetlenül nézett utána.
A sötét nappaliba érve, azonnal felkapcsolta a villanyt. Az erős fényre, Vera védekezően a szeme elé kapta kezét, és hunyorogva nézett az ajtó felé. Legnagyobb rémületére, káprázó szemei előtt Ditke állt. Az asszony szeretett volna hirtelen eltűnni, ponttá zsugorodni, elfolyni, beszívódni a karosszék szövetébe, csak el, el, lányának pillantása elől.
                                                                            -17-
- Anya! ? – hangjában döbbenet és hitetlenség.
- Ditke, megmagyarázom! – igyekezett kissé zsibbadt lábaira állni anyja.
Az, hogy János sötét nappalijában bukkant rá, harisnyában, kicsit kócosan és éppen magyarázkodni készül, a szavát vette. Anyja ijedten látta, hogy lánya szemében a döbbenetet felváltja a harag. Kétségbeesésében sírni kezdett.
- Edit, megmagyarázom! – érkezett a segítség Jánostól, de a férfiről nem vett tudomást, teljes dühét anyjára zúdította.
- Ezért kellett elutaznom, igaz? Útban voltam.
- Hallgass végig! – próbálkozott anyja.
- Nincs elég férfi, neked pont ez az egy kellett? Milyen anya vagy te?
- Ebből elég! – csattant fel János – Vagy meghallgatsz minket, vagy menj el!
Edit meg sem rezzent a kemény hangra, keresztülnézett rajta és kiviharzott a lakásból.

János

Mikor Edit elment, átölelte a síró Verát.  Az asszony pont az álláig ért. Hallotta a férfi szívének izgatott dobogását. Sokáig álltak így, szavak nélkül. Verának lassan elapadtak a könnyei. Kicsit eltolta magától, hogy az arcába nézhesse, könnyes szemeit még tündöklőbbnek látta.
- Nem baj, hogy Edit megtudta – vigasztalta – Előbb-utóbb meg kellett tudnia.
- Csak nem így.
- Én sem így akartam. Azt hiszi most, hogy rajtakapott minket, pedig nem történt semmi.
- Ha tíz perccel később jön, akkor mit mondanál? – észre sem vette, hogy tegezi a férfit.
- Ha tíz perccel később? Azt te mondd meg! – nézett rá szerelmesen. Az asszony megpróbált kibontakozni a karjából, de nem engedte.
- Szeretlek Vera, veled akarok élni!
- Én is szeretlek! – hangzott egyszerűen.
- Edit majd beletörődik, aztán megbékül – reménykedett.
- Soha! Nem ismered, nagyon megbántottuk. Pont az a két ember játszotta ki, akik fontosak voltak neki. Az egyik, akit legjobban szeretett, a másik, akinek vigyázni kellett volna rá.
- Edit felnőtt nő.
- Otthon elkényeztetett gyerek.
- Meg kellett volna hallgatnia minket!
- Elég volt, amit látott, és valljuk be, annál több is történt.
- Egy leheletnyi csók?
- Könnyedén bánsz a csókokkal.
- Éppen, hogy nem. Velünk mi lesz?
- Mi elköszönünk egymástól – mondta csöndesen, és odanyújtott ajkát.
Vera elment, János még sokáig feküdt a sötét szobában. Az elmúlt órákra gondolt, az asszony selymes bőrére, illatára. Szavát vette, hogy többé nem keresi. Vajon képes lesz betartani?  Most értette meg, mit veszített, mikor már az övé volt. Mindent elhibázott. Edit is joggal haragszik rá. Őszintén kellett volna beszélni vele, megmondani, hogy mást szeret. Talán megértette volna. Vagy nem kellett volna beengedni délután. Vadul kergették egymást agyában a gondolatok. Érezte, nem tud beletörődni az asszony elvesztésébe.  Tudta, hogy Verához, Editen át vezet az út. Beszélni fog vele, csak vár egy
                                                                             -18-
ideig, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.
 Ígérete ellenére, többször felhívta az asszonyt, de az mindig letette a telefont, ha megismerte a hangját.
Egy hideg februári estén megvárta Editet a könyvtár előtt. Már sötét volt, a lány majdnem beleütközött, mikor hozzálépett.
- Meghallgatsz Edit?
- Tudsz újat mondani? – hangjában pont az a pökhendiség érződött, ahogy anyjával szokott beszélni.
- Gyere, üljünk be valahova, mert a sétához hideg van!
- És ha nekem nincs kedvem?
- Akkor tedd meg az én kedvemért! – kérte barátságosan. A kávézóban egy eldugott sarokasztalhoz ültek. Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, Edit kezdett beszélni.
- Anyám elmondott mindent, séták, csizmasarok, nem történt semmi, de ami történt, azt sajnáljátok. Valamit kihagytam? – sorolta cinikusan.
- Ez volna az a lány, aki olyan kedves volt nekem? – szomorú pillantásától Edit elszégyellte magát -
Értsd meg Edit, a vonzalmak, szerelmek, nem irányítható dolgok! Megjelennek az életünkben, néha teljesen váratlanul, majd eltűnnek, közben boldoggá vagy boldogtalanná tesznek. Soha nem ígértem szerelmet, nem voltam szerelmes beléd, csak egyszerűen szerettem, becsültem azt a csinos, okos lányt, akit megismertem a könyvtárban. Az érzés engem is meglepett, mikor anyádba szerettem, aztán ő is..
Edit felállt. -  Ennyit arról, hogy nem történt semmi. -
 Visszahúzta a székre a kezénél fogva.
- Hallgass végig! A nem történt semmi azt jelenti, hogy a tudtod nélkül, ha úgy tetszik az engedélyed nélkül, nem történhet közöttünk semmi, mert fontos vagy nekünk.
Edit konokul nézett maga elé, a szavak leperegtek róla. Ha nem az anyjáról lenne szó, talán megenyhülne, gondolta.
- Figyelj rám, mivel nem szerelemmel szerettelek, egyszer eljött volna az a pillanat, hogy beleszeretek valakibe, ha nem anyádba, akkor valaki másba!
- Ő vett el tőlem és nem más. Ha ő nem lenne…- nem fejezte be a mondatot. De ennyi elég is volt. Kétségbeesetten rázta meg a fejét, hátha a lány szavai kihullnak, mintha soha el sem hangzottak volna. Kibámult a havas utcára, hogy ne is lássa sima bőrét, üde száját, amivel ilyen kegyetlen szavakat tud mondani.
Mire visszafordult már egyedül volt.

Vera

Ditke után akart rohanni, de János nem engedte, átölelve tartotta szorosan, amíg megnyugodott. Első gondolata az volt, ha a férfi nem beszéli rá, otthon lett volna, mikor hazaérkezik.  Elszégyellte magát, nem hazudhat önmagának, volt lehetősége a választásra, és választott.
Milyen könnyen elcsábul a test, csak egy meleg fészek kell, és besurranó félhomály. Majdnem elbukott. Ditke időben érkezett, ezért nyugodt szívvel mondhatta volna – ha meghallgatja – hogy nem történt semmi. De tagadhatatlan, János könnyű csókjának viszonzására ott volt a szándék. Vajon összemérhető a tett a szándékkal? Hiába keres kibúvót, a szándék sem kaphat felmentést, különösen akkor, ha nem önszántából állt el a tettől. Elárulta Ditkét!
                                                                      -19-
Ismerte annyira, hogy tudja, soha nem lesz képes megbékíteni. Ezt a szerencsétlen napot nem törölheti ki az életükből.
János egyszerűbben látja a dolgokat. Úgy gondolja, mivel Ditke véletlenül tudomást szerzett kettőjükről, elhárultak az akadályok. Nem is sejti, hogy neki most a vezeklés ideje következik. Bevallotta, hogy szereti, már nem volt értelme a tagadásnak. Szereti és sajnálja azért, amit mondani fog. Magát is sajnálja, mert asszonyi életét most készül lezárni véglegesen. Eldöntötte, mikor János reménykedő arcára nézett, hogy megteszi azt, aminek a bélyegét Ditke már úgyis ráütötte. Hozzásimult, úgy adta oda magát a férfinek, mint egy ajándékot, ami az ajándékozónak is örömet okozott.
Ahogy hazaért, bekopogott Ditke szobájába, és rögtön be is lépett. Szokatlan határozottsága meglepte a kisírt szemű lányt. Ingerülten, szokott stílusában akarta félbeszakítani, mikor beszélni kezdett, de rászólt, hogy hallgassa végig! Mindent elmondott, ami köztük történt lánya elutazása óta, de János csókjáról hallgatott, az a férfi titka volt. Hallgatott az „ajándékról” is, mert úgy érezte, hogy ahhoz lányának már nincs köze. Biztosította, hogy többet nem találkozik Jánossal.

A napok szürkén, egyformán teltek. János telefonálgatott, vadul dobogó szívvel hallgatta hangját, majd letette a kagylót. Személyesen nem próbálkozott, remélte, hogy feladta. Ditke csak aludni járt haza, nem kért a főztjéből, külön étkezett.
Január közepe felé különös telítettséget érzett, mint aki túlette magát. Ez lehetetlen, hisz alig eszem. Egyik este mikor lefeküdt, kellemetlen feszülést érzett a hasa alján. Ujjaival óvatosa végigtapogatta testét. Baloldalon szokatlan keménységet érzett. Teljesen ellazította magát és újra odanyúlt. Nem múlt el. Finoman masszírozni kezdte. Valami ételtől lehet. Reggel, reménykedve, első mozdulatával megkereste, de a kis göb makacsul tartotta magát. Egyre kevesebbet eszem, a szoknyáim mégis szorítanak, értetlenkedett.
Lassan megszokta testének új tartozékát, mivel nem okozott különösebb gondot, nem foglalkozott vele.  Ha sok dolga volt, napokig elfeledkezett róla. Egyik reggel összefutott Ditkével a nappaliban, aki furcsán nézett rá, követte a tekintetével, majd gúnyosan odaszólt – Terhes vagy? János már tudja?
Szó nélkül hagyta az ízetlen megjegyzést, de a szobájában levetkőzött és megdöbbenve látta, mennyire megnőtt a hasa. Megint elhanyagolta magát, jó ideje tükörbe se nézett, akár Péter temetése után. Elmegyek a héten, vagy a jövő héten az orvoshoz, tologatta a határidőket. Kolléganője is odaszólt – Csak tudnám, mitől hízol, alig eszel? Egyik este, ágyból nézte a tévét, hirtelen olyan erős fájdalom hasított bele, hogy majdnem felkiáltott. Mintha egy durva kéz marokra fogná, ahol a csomó volt, és kegyetlenül megszorítaná.
Másnap elment az orvoshoz. Alapos szidást kapott a hosszú halogatásért.
- Gyermekfej nagyságú daganat van a hasában, megunta az életét? – az apró ősz orvos mérgesen pattogott, és azonnal elküldte ultrahangra. Másnapra beutalta a kórházba.
Este bekopogott Ditkéhez, hogy megmondja, legalább egy hétig kórházban lesz. Lánya a hírre, fel sem emelte fejét a könyvből, amit olvasott.
- Még az is megeshet, hogy egyedül maradsz – tette hozzá csendesen.
- Nem bánnám, ha….
Ennyit hallott, a többit nem értette, vagy nem merte érteni.

Edit                                                            -20-
 

Felindulva hagyta el János lakását. A kinti hideg csak lassan hűtötte le égő arcát. Olyan haragot érzett, ami a gyűlölet édestestvére volt. Kijátszottnak, becsapottnak érezte magát. Anyja, a háta mögött addig mesterkedett, míg megszerezte a férfit, akit szeretett. Keserűen gondolt arra, hogy nemrég még tanácsot kért tőle, és a vállán sírta ki magát. Milyen naiv volt. János szerepe, szigorú, kiutasító hangja elhalványult, anyja felháborító alattomossága mellett. Agyából nem tudta száműzni a látványt, ami belépésekor fogadta. Az otthonosságot, ahogy hátrahajtott fejjel, az teljes ellazulás pózában várta vissza Jánost. Rémült, rajtakapott arcát, mikor meglátta őt. Nem volt kíváncsi a suta, kapkodó magyarázatokra.
Otthon, a megszokott környezetben szabad folyást engedett könnyeinek. Az fájt a legjobban, hogy így lett vége, ilyen drasztikusan, anyja semmivel sem menthető közreműködésével. Biztos volt abban, hogy perceken belül itthon lesz, és akkor nem teszi zsebre, amit kap.
Anyja csak késő este ért haza, hallotta a taxit a ház előtt. Azt hitte csendben besunnyog a szobájába, de benyitott hozzá. Ilyen határozottnak, eltökéltnek még nem látta. Ellenkezést nem tűrően követelte, hallgassa meg, mintha egy másik nő lett volna. Annyira meglepődött, hogy némán hallgatta végig. Az egész kusza történetből számára egyetlen lényeges mondat hangzott el, „Jánossal többet nem találkozom.”
Életük, ha lehet, még elviselhetetlenebb lett. Úgy éltek a házban, mint két idegen. Anyja alig főzött, ő nem kért a gondoskodásából. Az egyetlen, ami összekötötte őket, az a fedél volt a fejük felett.
Február elején, egy este, János várta a könyvtár előtt, mint a régi, szép időkben. Beszélni akart vele.  Eleinte foghegyről válaszolgatott, később mégis beült vele a presszóba. Megsajdult a szíve, a férfi soványabb, őszebb lett. Nem tudta, mit remél ettől a beszélgetéstől, de mikor rájött, hogy János az ő segítségével akar anyja közelébe jutni, dühösen elzárkózott. Az volt az utolsó csepp, mikor kiselőadást tartott a szerelmek és vonzalmak természetéről, többször kijelentve, hogy soha nem érzett iránta szerelmet. Haraggal váltak el, mert belőle sértettsége a legrosszabbat hozta ki.

Hetekkel később, feltűnt anyja megváltozott külseje. Cinikusan meggyanúsította, hogy terhes. Megnőtt hasának titkára február közepén derült fény. Elmondta beteg, műteni fogják, egy hétig kórházban lesz. Nem csillapodó indulatától fűtve olyan megjegyzést tett, ami azonnal égetni kezdte a száját, ahogy kimondta. Érezte, azonnal jóvá kéne tennie, de anyjával szemben, gondolatban már olyan messzire ment, hogy megbánása nem tudott áttörni keserű makacsságán.
Egyedül maradt a nagy házban. A kezdeti megkönnyebbülés után, hogy nem kell kerülgetnie, valami bizonytalan félelem fogta el. A kihalt, üres szobák, a furcsa zajok, melyeket nem tudott anyja motozásához kötni, megijesztették. Még soha nem volt ennyire magányos. A fészekben, ahol felnőtt, mindig otthon volt a biztonság valamelyik szülő képében.
Hét közepén anyja kolléganője telefonált.
- Hogy van édesanyád, túl van a műtéten? - rettenetes zavarba jött. Most döbbent rá, hogy anyja már három napja bent van a kórházban, és nem tud róla semmit.
- Ma megyek be hozzá – rögtönzött.
- Melyik kórházban van? – kezében hirtelen nyirkossá vált a kagyló, lázasan törte a fejét.
- Nem tudom – nyögte ki végül.
- Nem tudod, hol fekszik? – képedt el az asszony.
- Dehogynem, csak olyan ideges vagyok, hogy nem jut az eszembe. Majd visszahívlak – ígérte, és gyorsan letette a telefont. Ilyen kínos helyzetbe még nem került. Akármilyen stílusban beszélt
                                                                          -21-
anyjával otthon, abból eddig csak János kapott ízelítőt. A külvilág felé példás, szeretetteljes családot mutattak. Agya lázasan dolgozott. Bement anyja szobájába és a kis, faragott fadobozban, az iratok között kezdett keresgélni. A tetején, szinte azonnal megtalálta a nőgyógyász névjegyét. Felhívta.
- Tegnap műtöttem, a körülményekhez képest jól van. Ma estig bent leszek, keressen meg!

Délután remegő lábakkal bóklászott a kórház folyosóján, míg egy nővér útbaigazította. A világos kórteremben nyolc ágy állt. Tegnap műtétes nap volt, a betegek fele feküdt, a többiek az ágy szélén ülve trécseltek. Mindenkinek volt látogatója. Rögtön meglátta anyját, csukott szemmel feküdt, nem reagált az ajtónyitásra, nem várt senkit. Mikor belépett, minden arc felé fordult, a kíváncsi tekintetek az ágyig kísérték. Mit gondolhatnak rólam, futott át rajta, hogy nem voltam mellette a műtét után?
- Anya, anya! – szólítgatta halkan. Anyja kinyitotta a szemét, és hitetlenkedve meredt Ditkére.
- Te? – suttogta – Hogy kerülsz ide?
- Jól vagy, nem fáj semmid?
 - Nem, csak álmos vagyok – csukta le újra a szemét.
- Kérsz valamit? Nem vagy szomjas? - némán ingatta a fejét, de a szemét nem nyitotta ki – Megkeresem az orvost és visszajövök.
Mikor bemutatkozott, a professzor hosszú, vizsgálódó tekintetet vetett rá.
- Az édesanyja azt mondta, senkije nincs.
- Külföldön élek – hazudta kínjában.
- A műtét jól sikerült – tért a lényegre. A szövettan eredményére várunk, ha negatív, a jövő hét közepén hazamehet, ha pozitív, akkor megkezdjük a kemoterápiát. Holnap már többet tudunk – nézett biztatóan.
Azt sem tudta, hogy került vissza a kórterembe.
- Azt hittem elmentél. Jól megvagy otthon? Nem félsz abban a nagy, üres házban?
Képtelen volt megszólalni, csak a fejét rázta.
- Füllentesz! – súgta és pillái fáradtan újra lecsukódtak.
Honnan tudja, hogy félek? Lenyelhetetlen gombócot érzett a torkában.

János

Utólag belátta, hogy sikertelen beszélgetése Edittel részben az ő hibája. Többször is tapintatlanul hangoztatta, hogy nem volt bele szerelmes. Mindenáron meg akarta értetni vele, hogy kapcsolatuk sorsa már régen nem az ő kezében van, hanem annak az ésszel, empátiával, megalkuvással, alig irányítható valaminek, amit szerelemnek hívnak. A megbántott lányt, újra megsebezte. Tehetetlen indulattal járkált a lakásban. Úgy tűnt, nincs több eszköz a kezében. Visszakívánta azt a nyugalmas időszakot, mikor nem ismerte Verát. Majd megrázta a fejét, mint aki önmagával vitatkozik, mégsem, most legalább érzi, hogy él.
Egy nyugtalan, itallal kábított éjszaka után elhatározta, hogy megpróbálja elfelejteni. Válófélben lévő barátjával belevetették magukat az éjszakába. Ez a szórakozás vitte a pénzt. Asztalukhoz mindig csapódott egy-két dekoratív nő, hol szőke, hol barna. Hajnal felé a számlák szépen feltornázták magukat. Utána délig aludt, aztán dolgozott estig, hogy legyen pénze az újabb merülésre.
Egyik este gyönyörű, magas, barna lány ült az asztalukhoz. A sminkje és stílusa diszkrét. Egyetemista volt. Tandíj kiegészítés, mondta őszintén. Ez volt az első alkalom, hogy kötélnek állt.
                                                                                     -23-
- Hozzád, vagy hozzám? – hangzott a kérdés.
- Hozzád.
A lány apró lakása nélkülözött mindent, ami „másodállására” utalna. A szobában íróasztal, tetején kupacokba rakott könyvek, jegyzetek. Amíg türelmet kért és eltűnt a fürdőszobában, megpróbálta kitalálni, milyen szakra jár? Közgazdász lesz, gondolhattam volna, a kereslettel hamar tisztába jött. A lány nesztelen léptekkel állt meg mögötte. A festéket lemosta, fiatal arca nem árult el érzelmeket.
- A pénzt előre kérem! – szólt határozottan.
- Természetesen – nyújtotta át a megbeszélt összeget. Az üzlet megköttetett.
- Erre! – mutatott az elfüggönyzött benyíló felé, és előre engedte. A széles ágyon ismerős kéken fénylett az ágytakaró. Megállt.
- Valami baj van?
- Ne haragudjon, elmegyek! A pénzt megtarthatja – fojtotta a lányba a készülő reklamációt.
Az utcán fogott egy taxit. Otthon egy üveg konyak társaságában elemezte a történteket. Azért ment el a lánnyal, mert Gabira emlékeztette. Kínjában elnevette magát,és a kék ágytakaró miatt jött el?
Az üveg kiürült, a részeg ember bizonytalan lépteivel odabillegett a könyvespolchoz. Megkapaszkodott a szélében, egy ideig nézte Gabi fényképét, majd beszélni kezdett hozzá, az ittas emberek bizalmaskodó hangján.
 – A kék szemedbe szerettem bele, tudod, a halványkék szemedbe.

Másnap késő délután ébredt, hasogatott a feje. Ruhástól feküdt az ágyon, érezte, hogy valami nyomja a derekát. Gabi ezüstkeretes fényképét halászta elő. Elszégyellte magát. Elég volt, véget vet ennek az önpusztításnak. Kiszellőztetett, a konyakos üvegeket kiürítette.
Újra keményen dolgozott, nagyokat sétált, hogy éjszaka aludni tudjon. Egy idő után a lába önkéntelenül Vera hivatala felé vitte. Ha szerencséje volt, láthatta távolról. Mindig abban az időben ment, mikor tudta, hogy hazaindul, igyekezett bátorságot gyűjteni, hogy tilalma ellenére csatlakozzon hozzá. Mire bátorságot merített az asszony tűnt el. Sokszor órákat várt, váltogatta az időpontokat, de mintha Vera felszívódott volna. Kétségbeesésében a házuk táján kezdett körözni, megkockáztatva, hogy összefut Edittel. Amitől tartott bekövetkezett, egy este egymásba botlottak. A lány sokkal barátságosabb volt, mint remélte. Nem volt jó formában, az arca sápadt, a szeme karikás.
- Beteg vagy? – nézett rá kutatón.
- Anya a beteg, kórházban van. Tőle jövök, tegnap műtötték. Holnapután többet tudok.
János rémülten hallgatta.
- Mi baja van, mivel műtötték?
- Valami női dolog – a válasza szűkszavú volt.
- Edit, meglátogathatom? – A lány kiérezte hangjából a könyörgést.
- Nem tudom, megkérdezem.
- Akkor reménytelen – legyintett lemondóan.
- Bejössz, főzök egy teát? - ránézett, mint aki nem hisz a fülének, de Edit szemében csak kérés volt. A nappaliban úgy serénykedett, ahogy még sose látta. Az asztalnál egymással szemben ültek.
- Te sem nézel ki fényesen – mondta csendesen.
- Ne haragudj Edit, hogy a múltkor olyan faragatlan voltam. Az őszinteség nem mindig célravezető.
- Olyan könnyű megbántani a másikat – szürke szemei szomorúan néztek, aztán az asztalon nyugvó karjára hajtotta a fejét.
 Felállt – Pihenj le, elmegyek!
                                                                           -24-
- Ne menj el! – élénkült fel – Maradj még, olyan üres a ház!
- Feküdj le, megvárom, míg elalszol!  A kulcsot bedobom a levélszekrénybe.

Vera

Péntek reggel ágytól-ágyig lépve, egy fiatal orvos közölte sorban a betegekkel hazatérésük időpontját. Mellette szótlanul ment el, rá se nézett.
- Doktor úr, én mikor mehetek haza? - szólt utána.
- Professzor úrtól kérdezze! – válaszolt elmenőben.
- Megjött a szövettanim? – az orvos úgy tett, mint aki nem hallja – Doktor úr, megjött a szövettan eredménye? – kérdezett rá újra makacsul. A fiatal, csinos, borotvált arc bosszúsan fordult felé.
- Holnap kapja az első löketet!
 A kórteremben olyan csend lett, mintha kiszippantották volna a levegőt. Csak állt az ágya mellett, és egy hosszú percig képtelen volt felfogni az odavetett szavak értelmét. Mikor a flegma orvos kiment, betegtársai azonnal körülfogták. Nagy volt a felháborodás, a legfinomabb jelző, amit kapott, hogy nyegle, az empátiát hírből sem ismeri, alkalmatlan az orvosi pályára.
- Én voltam a hibás, én erőszakoltam ki – suttogta.
Az egyik nőbeteg, aki minden vizsgálat előtt fehérnemű bemutatót tartott a kórteremben, szavazásra bocsátva, melyik csipkés alsóneműben lesz képes elkápráztatni kezelőorvosát, odajött hozzá és vigasztalni kezdte. Szavai inkább idegesítették, mint megnyugtatták. Aki még nem volt hasonló helyzetben, nem tudhatta, hogy a jó szándékú, sablonos vigasztalás - ki lehet ebből gyógyulni, csak pozitív hozzáállás kell - a rákkal való szembesülés pillanatában hatástalan. Megkérte, hagyja abba!
Az együtt érző szavak elhaltak körülötte, a simogató kezek visszabújtak a köntösök zsebébe. Nem bánta, egyedül akart lenni. Kiment a mosdóba, neki dőlt a hűvös csempének és ott végre elsírta magát.  Később, mikor bejött valaki, gyorsan megtörölte a szemét, és keményen megfogadta, hogy elfelejti a könnyeket egyszer és mindenkorra.
Vizit után a professzor behívta a szobájába  -  A szövettan eredménye sajnos pozitív, rákbeteg - de azonnal hozzátette – A rossz hírben az a jó, hogy nincs áttét, de a kemoterápia szükséges.

 Az öreg doktor, akihez évek óta járt, közömbös arcát látva megkérdezte – Vera, érette, amit mondtam? – a sokéves tapasztalat birtokában azt várta, hogy a beteg rosszul lesz, összeomlik, zokogni kezd, mikor a diagnózissal szembesül. Ez a törékeny, szőke asszony rezzenéstelen arccal fogadta a hírt. Nem sejthette, hogy paciense már ismeri a diagnózist egy segédorvos jóvoltából.
- Mindent értettem Professzor úr, de a kemoterápiát kihagyom.
- Kihagyja?  Mégis mit gondol, hogy ez egy fogás a vendéglőben, amit kihagyhat? Az éltével játszik. Tudom, hogy özvegy, a lánya külföldön él – felkapta a fejét, honnan veszi, hogy Ditke külföldön él?
- Egy ilyen csinos asszony nem lesz sokáig magányos. A műtét után is teljes értékű nő marad. Jó, szülni, nem szülhet, de az már nem is aktuális – veregette meg a kezét bátorítóan.
Visszament a kórterembe, ahol már nyüzsögtek a látogatók. Észrevette, hogy betegtársai már elújságolták rokonaiknak, hogy rákos. Nem feltűnően, de szemük sarkából lesték őt, fejüket összedugva suttogtak – meggyőződése szerint – róla. Kiment a folyosóra.
Vajon ma is eljön Ditke? Még végig se gondolta, mikor meglátta, ahogy sietősen, felhevülve érkezik.
- Kicsit késtem.
                                                                             -25-
A professzor mellettük ment el és meglátta Editet. – Jöjjön a szobámba, legyen szíves! – az arca gondterhelt volt. Edit gyomra összeugrott, mint a kifacsart szivacs. Leültette, egyébként határozott hangja most halk, empatikus volt.
- Az édesanyja rákban szenved. A műtét jól sikerült, de a teljes gyógyuláshoz elengedhetetlen a kemoterápia. Számomra ismeretlen okból elutasította a kezelést. Tudja az okát, hogy miért? Beszéljen vele, remélem meg tudja győzni a kezelés fontosságáról. Jelenleg külföldön él, ha jól értettem, de az anyjának most gondoskodásra van szűksége az utókezelések miatt.
Edit arcába, ami a diagnózis hallatán elfehéredett, hazugságának említése újra színt vitt.
- Beszélek vele és itthon maradok.
- Rendes lány – nézett rá szeretettel szemüvege fölött.
Visszament anyjához, aki a folyosó falához támaszkodva várta.
- Már tudod – sajnálkozott. Mikor látta, hogy egész testében reszket, a közeli padhoz támogatta.
- Gyere, üljünk le!
- Miattam nem akarsz kezelést igaz, azért, amit mondtam? Ezerszer megbántam! – kezdett sírni.
- Ugyan – legyintett – Nincs garancia, hogy segíteni fog. Tönkreteszi a gyomromat, a májamat, minden kezelés után napokig fogok émelyegni, hányni, a hajam kihullik. El tudsz képzelni kopaszon?  - az utolsó mondatot olyan mókás grimasszal kísérte, hogy Ditke majdnem elnevette magát.
- Csináld végig, segíteni fogok! – könyörgött és a keze után nyúlt. A mozdulat új volt. Ráborította tenyerét a kezére, amit most először nem húzott el. Remegése lassan csillapodott.
- Nem akarom, hogy meghalj! – suttogta, és ültében hozzádőlt. - Végig csinálod? Klassz, színes kendőket lehet kapni, amíg kinő a hajad – megpróbálta utánozni anyja könnyedségét, de közben küszködött a könnyekkel. Hosszú ideig ültek összebújva.
- János be akar hozzád jönni – szólalt meg váratlanul.
- Eszedbe ne jusson! – ezt az új keletű meghittséget, amit betegségének köszönhetett, nem akarta kockára tenni.
- Este együtt teáztunk. Megvárta, amíg elalszom, aztán ment el – Elmélázott, talán rendbe jönnek köztük a dolgok, ha már nem leszek, gondolta elégedetten.
- Csak barátok vagyunk – szögezte le válaszul, a ki nem mondott szavakra – Rosszul néz ki, sovány, erősen őszül.
Arca elfelhősödött. Mikor Ditke elment, visszament az üres kórterembe. Hétfőn jönnek az új betegek. Lánya őszinte aggódása boldoggá tette, nem emlékezett arra, hogy valaha is ilyen közel voltak egymáshoz. Örült, hogy Jánossal kibékültek. Azt, hogy barátok lettek, kis kétellyel fogadta, különösen, ami Ditkét illeti. Túl rövid idő telt el ahhoz, hogy a dolgok ilyen váratlan fordulatot vegyenek. Jánosra gondolt, megváltozott külsejére. Jó volna még egyszer látni.

Edit

 Első dolga volt felhívni Jánost. – Igazad volt, nem akarja, hogy bemenj!
- Hogy van? – kérdezte mohón.
- Gyere át, ezt nem lehet telefonon! – Szűk negyedóra alatt ott volt. Elmondott mindent, amit a professzortól megtudott. János magába roskadt, Gabi után most Verát fogja elveszíteni?
- Nem tilthatja meg, bemegyek hozzá! Szeretem és mellette akarok lenni. Szűksége van rám – a szenvedélyes kitörés után, az elnémult lányra nézett – Haragszol?
                                                                      -26-
- Nem! – rázta a fejét – megértettem, hogy a szerelem vagy van, vagy nincs, erőszakolni nem lehet. -   Tudom, hogy nem akartatok bántani, de talán jobb lett volna, ha őszinték vagytok. Bár lehet, hogy akkor is kiborulok. Mióta anya kórházban van, csak az jár az eszemben, mi lesz, ha ő is meghal, mint apa? Meghal, mert meg akar halni, azért, amit mondtam - száján hirtelen, meggondolatlanul csúsztak ki a szavak.
- Mit beszélsz, mit mondtál neki? – döbbent meg a férfi.
Megijedt, de érezte, hogy nincs visszaút, a rettenetes szavak már megállíthatatlanul törtek elő.
- Azt, hogy nem bánnám, ha meghalna!
János, olyan tekintettel bámult rá, mintha először látná.
- Azért nem akarja a kezelést, mert meg akar halni! – kiáltotta most már világgá azt a rövid, szörnyű mondatot, amit soha nem fog elfelejteni, sem megbocsátani magának. Amitől azóta fuldoklik, hogy elhagyta a száját, ami rémálommá teszi az éjszakáit, és elviselhetetlenné a nappalait. Elemi erővel tört ki belőle a sírás, az igazi megbánás. János, aki előbb még legszívesebben megütötte volna, megsajnálta, magához húzta.
- Ne félj, rendbe hozzuk! – éjszakába nyúlóan beszélgettek, mint két összeesküvő.

Mindennap bement a kórházba. Anyja általában a folyosón várta. Sétálgattak, majd leültek a „vallomások” padjára, ahogy elnevezték. Most olyan érthetetlennek tűntek a „háborús” évek, keresték a magyarázatot.  Anyját lelkifurdalás gyötörte, mert nem fordított rá elég figyelmet, nem mutatott többet a benne rejlő szeretetből a kislány Ditkének. Minden apró negatívumra teljes visszavonulással reagált. Passzivitását átvitte arra az időre is, mikor már csak ketten voltak. Péter halála után felismerte ugyan, hogy viselkedése elhibázott, mégsem volt képes változtatni. Míg korábban a szerelembe, később a gyászba menekült.
Ő azt érezte nagy hibának, hogy még felnőttként is visszaélt azzal elfogult apai szeretettel, ami t meggyőződése szerint, anyjától nem kapott meg. Az ajnározás az otthon falain belül, elkényeztetett gyerekké, később elkényeztetett, gyerekként viselkedő felnőtté tette.
Beszélgetniük kellet volna, ahogy most teszik.
Jánost mostanában nem említette, anyja meg nem kérdezte, pedig titokban nagyon vágyott minden vele kapcsolatos hírre.
Nem is gondolt rá, most az volt a legfontosabb, hogy rábeszélje anyját a kemoterápiára.
- Te is itt akarsz hagyni, mint apa? – zsarolta – Kényelmesebb kisétálni az életből, mint küzdeni érte?
- Szép kis séta mondhatom – sóhajtott anyja.
- Szükségem van rád, nincs senkim rajtad kívül!
- És János? – bukott ki a kérdés akaratlanul anyja száján.
- Már mondtam, csak barátok vagyunk, ő téged szeret.
- Ne mondj ilyet!
- Anya, ne kezdjük a ködösítést! Most az érdekel a legkevésbé, hogy kibe szerelmes János – olyan harciasan, elszántan tette helyre a dolgokat, hogy hitt neki. Egy pillanatra a régi önmaga volt.
Vera hétfő reggel beszélt a professzorral.
- Csakhogy megjött az esze. Megrendeljük a gyógyszert, és még ma megkapja az első infúziót. Az éjszakát még a kórházban tölti felügyelet alatt, ha csak a szokásos tünetek jelentkeznek, holnap hazamehet. Megkapja a következő időpontot is, amikor újra jönnie kell!
Délután anyja nem várta a folyosón. A kórteremben feküdt, az infúziós állvány még az ágya mellett állt, de túl volt a kezelésen.
                                                                        -27-
- Hogy érzed magad? – hajolt fölé. Anyja nem volt túl beszédes, helyette ő tartotta szóval. Sokáig maradt, hírekről, könyvekről csacsogott, és arról, hogy tavaszodik. Később a nővér hazaküldte.
- Holnap reggel jövök érted – ígérte és maga is érezte, hogy furcsán cseng a hangja.

János

Vera éjszakára altatót kapott. A reggeli vizitnél jött a szokásos macera. Nem volt láza. Az orvos hosszan nézte a kórlapot, majd megkérdezte, hogy érzi magát?
- Nincs étvágyam – panaszolta.
- Legalább nem hízik el – szólt vissza mosolyogva. Vera már lánykori súlyánál tartott, nem találta viccesnek. Tíz óra felé megjött Ditke, nála volt a zárójelentés.
- Két hét múlva kell újra jönnöd. Gyere, menjünk, karolj belém!
- A táskám? – nézett bepakolt holmijára.
- Azt majd János hozza.
Belépett a kórterembe, és egy ugrással az asszony mellett termett, csókolta a kezét, az arcát, a száját. Zavarba jött, lányára lesett, de nem volt ereje eltolni.
 A taxi lent várta őket. Vera Ditkével hátraült, ő a sofőr mellé. Az asszony szótlanul nézett ki az ablakon. Az elzártság után furcsa volt látni a rengeteg embert az utcán. Siettek, sétáltak, nézelődtek, beszélgettek, egészségesek voltak. Idegenül érezte magát. Mintha egy másik világból csöppent volna ide. Milyen hamar körön kívülre kerül az ember. Várta az ismerős utcákat, de másfelé kanyarodtak.
- Hová megyünk? – nyugtalankodott.
- Rögtön meglátod, ne izgulj! – Ditke hangjában bujkált valami, ami zavarta. Mikor újra reklamálni akart, látta, hogy János lakása előtt állnak meg.
- Ditke, én haza akarok menni! – súgta lányának kétségbeesetten.
- Bízd ránk magad!
Nem akart a sofőr előtt vitatkozni, kiszállt velük. A lakásban kellemes meleg, napfény, az ablakpárkányon tavaszi virágok. Látta, hogy valaki nagyon várta. Hálásan fordult a férfihez:
- Köszönök mindent, de fáradt vagyok – fehér arcában könyörögtek a kék szemek – A saját ágyamban szeretnék pihenni. Nem is tudom, hogy gondoltad Ditke, hogy idehozoll?
- Gyere! – karolt bele szemével intve a lánynak, aki kitárta a nappaliból nyíló szoba ajtaját.
- Ez Gabi szobája! – vonakodott belépni.
- Már a tied.
Megdöbbenve látta, hogy teljes szobabútora, az ágya, az öreg karosszék, a könyvszekrény, a szép, bronzkeretes tükör, az összes csecsebecse ide költözött.
- Hogy tehettétek a megkérdezésem nélkül? – nézett kétségbeesetten rájuk. János megijedt, de Ditke szokott formáját hozta.
- Anya, rád most egész nap vigyázni kell. Mikor én dolgozom János lesz veled, ha megjövök, akkor ő dolgozik. Én is ideköltöztem, a melletted levő szobában fogok lakni, amíg meggyógyulsz. Tedd a szívedre a kezed, ha megkérdezzük, beleegyezel? – anyja hallgatott.
Most lefektetem anyát, ez sok volt egy napra – nézett a férfire, aki azonnal kiment. Elnyújtózott az ágyán. Ditke ráterítette a könnyű, délutáni alváshoz használt takarót, és mellé ült. Anyja kicsit megnyugodott.
- Mi lesz a házzal addig?
                                                                      -28-
- Kész tervem van. Te úgyis Jánossal maradsz – mondta, mint befejezett tényt – Szeretném, ha eladnánk, és ha beleegyezel, vennék magamnak egy lakást – arcán szégyenlős mosoly jelent meg
 – És ha futja egy kocsit is.
- Jól elpasszoltál, és mindezt egyedül találtad ki? – a hányingere is elmúlt a meglepetéstől.
- Nem, Jánossal, aki ott topog az ajtód előtt és alig várja, hogy beengedjem.
A végszóra belépett és a lány magukra hagyta őket.
- Hallod ezt a lányt? Mit gondolsz, tartós lesz a lelkesedése? – fogadta a belépőt.
- Edit végre felnőtt. Itt az ideje, hogy a saját életét élje. Kár, hogy ehhez az kellett, hogy te beteg légy.
- Jól a nyakadba varrt. Tudod egyáltalán, hogy mire vállalkozol?
- Még hogy a nyakamba varrt? Én találtam ki az egészet, csak hagyom dicsekedni. Ne aggódj, tudom, mivel jár ez a betegség! Aki boldog gyorsabban gyógyul, és én boldoggá teszlek.
Megkereste a kezét, átfonta fehér, erőtlen ujjaival.
- Alszom egy kicsit – suttogta szemét lehunyva, de keze zálogként a kezében maradt.


 

,