A foglyul ejtett falu
Messze, messze, ahol magas, hósapkás hegyek ostromolják az eget, ahol olyan kopár a táj, mintha a holdon lenne, van egy eldugott völgy. Három hegy fogja közre, és úgy zárja el a külvilágtól, hogy még a madarak sem repülhetnek ki belőle. A völgy legalján bújik meg Wallis a foglyul ejtett falu. A hegyóriások felfogják a hideg szeleket, hóviharokat, ezért a völgyben mindig nyár van. A gyümölcsfák kétszer hoznak termést évente, a búza annyiszor terem ahányszor elvetik. A friss kenyérillat állandó vendég a levegőben. Tiszta vizű források bugyognak a hegyek oldalán, és a falu szélén egy halban gazdag tó, Méra hullámzik. Az itt élők akár boldogok is lehetnének.
Napközben az emberek teszik a dolgukat, a férfiak halásznak, művelik a földet, az asszonyok szőnek, fonnak, nevelik a gyerekeket. De mikor a nap legurul a hegyek csúcsáról, és az ég alja vörösre gyullad, akkor mindent félbehagynak, összeterelik a gyerekeket, és gyorsan bemennek házaikba. Az ajtókat bezárják, erős vaspántokkal megerősítik, az ablakokat elsötétítik. Bent a szobában összebújnak, mint ijedt birkák az akolban. Az elnéptelenedett falu utcáit birtokba veszi a félelem. A szél feltámad, a fák keservesen nyögnek, kemény lépések csikorognak az utakon, durva öklök zörgetik az ablakokat, és a kárörvendő nevetés még a falakon is átszűrődik. Ilyenkor az öreg Vola, aki már nem is számolja az éveket, maga köré gyűjti az embereket és mesélni kezd. Halk, ringató hangjára a gyerekek hamar elalszanak, az öregek is, mert már sokszor hallották a történetet, csak a fiatalok fülelnek éberen minden szóra.
-Régen történt, húsz éve már, Wallis egyike volt a legboldogabb falvaknak ezen a tájon. A hegyek emberléptékűek voltak, minden tavasszal kizöldültek, oldalukat szőlő borította, amíg a szem ellátott. Az apró völgyek lakói sűrűn látogatták egymást, a legények menyasszonyt, a leányok vőlegényt kerestek a közös búcsúkon. Egyik éjszaka váratlanul hatalmas vihar zúdult a vidékre, megmozdult a föld, a hegyek óriásira nőttek, és Wallist bekerítették. A viharral egy időben megjelent három, furcsa idegen. Magas termetűek, izmosak voltak, barátságtalanok, szemük sötéten izzott, fekete köpeny hullámzott válluk körül, hangjuk parancsoló volt. Közölték, hogy mától ők Wallis urai, varázserejük hatalmas, engedelmességgel tartozunk nekik, ellentmondásnak nincs helye. A három hegycsúcs barlangjaiban fognak élni, a nevük Zobor, Harka, Zarán. Aztán pálcájukkal megjelölték a határt a hegyek derekán, amit tilos átlépnünk, és szőlőt is csak a mezsgyehatárig telepíthetünk. Ahogy ezek a szavak elhangzottak, a hegyoldal többi része halott, fekete kővé változott. Megtiltották, hogy átkeljünk a hágókon, parancsba adták Wallist többé nem hagyhatjuk el. Kötelesek vagyunk eltartani őket, termésünkből annyit vesznek el, amennyire szükségük van, és akkor, amikor kedvük tartja. A döbbenettől megnémulva álltunk, sokan kérdezősködni kezdtek rokonaik, ismerőseik után, hogy mi lett a többi faluval?
- Nem él több ember ezen a vidéken. – Zobor hangja keményen, elutasítóan csengett. Az asszonyok sírni kezdtek felnőtt lányaik után, a női könnyektől harciassá váltak a férfiak, és zúgolódtak. Ekkor Harka rácsapott pálcájával a leghangosabbra, és a szép szál férfi attól kezdve csak kukorékolt, mint egy kakas. Szégyenében elrohant Harka visító nevetésétől kísérve, és beleölte magát a Mérába. Valamennyien megdermedtünk a rémülettől, mélységes csend lett a faluban, csak a várandós Jana halk, kétségbeesett zokogása hallatszott, aki a férjét siratta. A varázslók köré hirtelen köd ereszkedett, és mire felszállt, eltűntek ők is. Azóta az esték félelemben telnek, mert nem tudjuk, mikor jönnek fosztogatni, feldúlni a gyümölcsösöket és magtárakat.
- Nem próbált még senki elmenekülni a hágókon át, és segítséget hozni? – kérdezte Kesztör, aki a fiatal legények közül legnehezebben viselte az elzártságot. – Többen is megpróbálták, de csak a holttestüket találtuk meg a határmezsgyén. - az öreg Vola hangja megremegett – Már régen nem próbálkozik senki. Ha élni akarsz, felejtsd el a hágót! – tette még hozzá, és ő is aludni tért. Kesztör nyugtalanul forgolódott egész éjszaka, vadabbnál vadabb terveket szőtt, hogyan játszhatná ki a varázslók éberségét. Olthatatlan gyűlöletet érzett irántuk, hiszen apját Harka kergette a halálba. Az elzártság, az egyforma monoton hétköznapok, az állandó félelem az estéktől, az egyre sürgetőbb vágy, hogy megismerje a hegyen túli világot, nem hagyta aludni. Hajnal felé, mikor egy pillanatra legyűrte a fáradtság, az álom Harka arcát vetítette elé, aki tagadólag rázta fejét, és gúnyosan vigyorgott. A fiú felriadt és megértette, hogy nemcsak a testük fogoly, de a gondolataik és álmaik is.
Zobor, Harka, Varán testvérek voltak, de annyi gonoszságot műveltek hármasban, hogy a varázslók világa megelégelte, és száműzte őket. A három hegy lett az otthonuk, a börtönük is egyben, és övék lett a kis völgy is, ami a hegyek közé szorult. A testvérek egymással sem éltek békében, csak egyetlen dologban értettek egyet, hogy a foglyul ejtett falut nem engedik szabadon. Zobor szerette a hatalmat, hízelgett neki, boldoggá tette, hogy az emberek félnek tőle. A testvérek közül a legnagyobb varázserővel bírt, de ő volt a legbutább is, ezért hatalmával nem tudott igazán élni. Harka volt a legeszesebb és leggonoszabb. Ha unatkozott, és az elég gyakran megesett, kegyetlen tréfákat eszelt ki a falusiak gyötrésére. Zobort is sokszor tette nevetségessé, de olyan cselesen, hogy az még gyanút sem fogott. Varánt a másik kettő semmibe vette, csendes volt és befolyásolható. Nem voltak saját ötletei, de minden gonoszságban osztozott velük. Varán valójában rejtőzködő volt, kiismerhetetlen, látszólagos gyengesége mögé bújtatta képességeit, és a saját útját járta.
Zobor legjobban azokat az éjszakákat szerette, mikor portyára indultak. Ő járt az élen, előtte nem maradhatott zárva egyetlen ajtó sem, amit ki akart nyitni. Nem finomkodott, hatalmas erejével összezúzott minden akadályt, ami útjába került, nem törődött azzal, hogy mennyi kárt okoz. A fizikai pusztítás felesleges és értelmetlen volt, hiszen ezeknek a szerencsétlen embereknek nem lehettek előttük titkaik. A megriadt állatok bőgése olyan volt Zobor számára, mint a harci riadó. Amit lehetett elvittek, ami nem kellett azt tönkre tették. Harka elégedetten nyargalt Zobor nyomában, és adta a tippeket az elvermelt zöldségről, kutak mélyében hűsölő húsokról, pincékben érlelődő édes borokról. Megverte időnként a házak ablakát, és élvezettel fogta a rettegés hullámait. Nevetve pöckölte meg az elbarikádozott ajtókat, melyek mögött az emberek azt hitték, hogy biztonságban vannak. Belopódzott az álmaikba is, hogy még ott se leljenek nyugalmat.
Varán is velük tartott, de nem volt mohó, csak annyi élelmet zsákmányolt, amennyire valóban szüksége volt. Ha tehette lemaradt testvéreitől, beszivárgott a házakba, mint a levegő, és nézte a megfélemlített embereket. Kíváncsi volt rájuk, úgy vizsgálta őket, mint a gyermek az összegyűjtött bogarakat. Közönyös volt a sorsuk iránt, nem ébresztettek benne érzelmeket, de Harka tréfái sem töltötték el örömmel. Ma este is megkereste azt a valakit, aki jobban érdekelte a többinél, aki kezdettől felkeltette figyelmét, akinek végignézte a születését. A vajúdó asszony szenvedése hidegen hagyta, nem tudta mi a szánalom, de a kis poronty, mintha megérezte volna jelenlétét, mindig arra fordította a fejét, ahol ő volt, és egyenesen a szemébe nézett. A gyermek komoly pillantása zavarba hozta és megfosztotta a biztonságtól, hogy láthatatlan. A két szempár, az éppen megszületett gyermeké, és a varázsló időtlen tekintete egymásba olvadt, nyitott könyv voltak egymás számára abban a percben. Ettől az éjszakától kezdve figyelte a gyermeket, valamilyen formában mindig a nyomában volt, azt szerette volna, ha megérinti, ha beszél hozzá, tudni akarta, hogy létezik-e még köztük a kapcsolat. Tudta, Kesztörnek hívják. Nézte, ahogy játszik a többiekkel, és akkor gondolatban kimondta a nevét. A fiú ilyenkor megállt, körülnézett, és pillantása egyértelműen arra a helyre esett, ahol Varán leskelődött. A varázsló nem tudott mit kezdeni ezzel a furcsa helyzettel, aggasztotta, de izgatta is, mikor látta, hogy a fiú ereje az évek múlásával egyre nő.
Kesztör már gyerekként rádöbbent, hogy más, mint a többiek. Érthetetlen, de ugyanakkor csodálatos dolgok történtek vele, általa. Sokszor meglepte társait, hogy olyasmire képes, amire a többiek nem. Először csodálták, aztán furcsállták. Kesztör okos volt, visszahúzódott, tudta erről nem beszélhet, hiszen pont az ilyen képességek nyomorították meg faluja életét. Kettesben élt anyjával, aki belerokkant gyászába, és ez az állapot ellenőrzés nélküli szabadságot adott a fiúnak. Otthon legalább önmaga lehetett. Az, hogy senkivel nem beszélhetett nyomasztó titkáról, magányossá tette. Varán egyre ritkábban látogatta, mert tudott Kesztör gyűlöletéről, ami feléjük, varázslók felé áradt. Már csak akkor kereste meg, mikor lejöttek a sarcért. Házához érve megérezte, Harka jelenlétét, aki Kesztört gyötörte álmában. Fellobbanó indulata Harkát messze repítette a fiútól. Maga sem értette, miért védte meg.
A három varázsló a sikeres zsákmányszerzés után Zobornál gyűlt össze, hogy a falusiak finom borától elfelejtsék kitaszítottságukat. A mulatozás, mint oly sokszor, most is veszekedésbe torkollt. Harka támadásnak vette, hogy játékát, amit Kesztörrel űzött, Varán ilyen erőszakosan félbeszakította. Magyarázatot kért. Varánt az agresszív hang kizökkentette nyugalmából. – Hagyd a fiút békén! – mordult Harkára – Játssz a többiekkel, ha nincs jobb dolgod! - Majd éppen te mondod meg, hogy kivel. – szikráztak fel a sötét szemek. – Mi van? – próbált Zobor bekapcsolódni a vitába. A másik kettő azonban egymással volt elfoglalva, és ügyet sem vetettek rá. – Kesztör egy kicsit a mi fajtánk. – ütött meg békülékenyebb hangot Varán – Régóta figyelem, ha nem lát, akkor is tudja, hogy ott vagyok. – Mit beszélsz? Ez veszélyes! Majd én elintézem. – a ravasz szemek felvillanása nem sok jót ígért. - Meg ne próbáld! – ugrott talpra Varán. Harka nyugodtan ült, képzelt fölényével biztonságban érezte magát, lustán nyúlt pálcája után, de az Varán egyetlen mozdulatára elfüstölt kezei közül. Meglepetten, némi ijedtséggel bámult testvérére, hogy ez a kis senki, aki szikrázó ötleteit még másolni se tudja, így megtámadta. – Megőrültetek? – tért magához Zobor is – Egymásnak estek egy ember miatt? - Csak azt akarom, hogy hagyja békén Kesztört. – hajtogatta konokul Varán. – Te kinek a pártján vagy Zobor? – Harka biztos volt a válaszban. Zobor nem számított a kérdésre. Harkát jobban kedvelte, de Varán új keletű indulata és ereje óvatossá tette. – Engedd hagy szórakozzon a fiúval, nekünk ott vannak a többiek! – vigyorgott barátságosan. – Igaz – helyeselt hirtelen Harka, és rácsapott Varán vállára – Igyunk testvér! Az éjszaka több szó nem esett Kesztörről, de mindannyian tudták, hogy a kérdés nincs lezárva.
Hajnalban a fiúnak furcsa álma volt, halvány, elmosódott arcú férfialak hajolt az ágya fölé. Azt kérte korán reggel menjen a szőlőbe, ahol a mezsgyehatár kezdődik. – Fontos. – ismételte el többször is. – Ki vagy? – kérdezte az ismeretlent, de a látomás válasz nélkül elenyészett. Arra gondolt ébredés után, hogy csapdába akarják csalni, hiszen ismerik a gondolatait, szándékát, hogy mindig a szökésen jár az esze. Hosszú tépelődés után mégis úgy döntött, hogy elmegy a találkozóra, legalább történik vele valami. A falu elég siralmasan festett a varázslók éjszakai látogatása után, a szőlőtőkék fele a földön feküdt széttiporva. Dühe fellángolt, úgy érezte meg tudná ölni őket. Megállt az utolsó sor szőlőnél, és dühösen rázta öklét a hegycsúcsok felé. Hirtelen erős lökés érte hátulról, és átesett a mezsgyehatáron. Az éles sziklákon alaposan megütötte magát, feltápászkodott, de Harka keze újra visszalökte, aki mintha a semmiből bukkant volna elő. – Tilosban jársz emberfia. – sziszegte arcába, felülről diadalmasan – Ugye tudod, hogy ezért halál jár? - Te löktél át a mezsgyén gonosz fajzat. – utálkozott Kesztör. – Elszédültél a nagy ökölrázásban, csak segítettem egy kicsit. – vigyorgott kajánul. Kesztör tudta, hogy ez a vég, most meg fog halni, de azt is tudta, küzdeni fog utolsó leheletéig. Karjaival megtámasztotta magát és lábaival erősen megrúgta a fölé hajló varázslót, akit a rúgás ereje és váratlansága messze repített. Kesztörnek csak annyi ideje maradt, hogy talpra ugorjon és kezeit maga elé tartsa. A fájdalomtól felordított, mert a tüzes villám, amit Harka hajított felé, szinte csontig égette a tenyerét. A varázsló lendületét megakasztotta, hogy ez a gyenge, semmire se jó emberfia még mindig talpon van. A fiú agyába fájdalmasan bevillant, ha meghal, anyja egyedül marad, hiszen apját is Harka ölte meg. A gondolatra, az eszeveszett gyűlöletnek olyan gyilkos szikrája pattant a varázsló felé, hogy az először megtántorodott, majd a támadástól megvadulva elindult a fiú felé. Mozgása olyan sebes volt, mint a vihar, ami idehozta. Hatalmas erővel csapódott bele valami láthatatlan falba, és az ütközés után összecsuklott, mint akiből elszállt az élet. Kesztör, aki halálra szántan, nyitott szemekkel várta a támadást, értetlenül meredt a mozdulatlan testre. – Ne félj, már nem bánthat! – öltött alakot Varán a hajnali ködből. – Nem félek. – csattant Kesztör hangja. – Tudom – jött a válasz, hasonló keménységgel – de ne bízd el magad, az erő, amit tőlem kaptál még nagyon nyers, nem tudsz bánni vele! – tette hozzá szelídebben. A fiú nézte a varázslót – Tőled kaptam? – hangjában iszonyodás és kétségbeesés volt – Miért? Hogyan? - Véletlenül – ismerte el Varán – Ott voltam amikor megszülettél. Kesztör hallgatott, mikor megszólalt, hangjából sütött az elkeseredés – Mert mindenhol ott vagytok, igaz? - Segíteni akarok neked. – Varán hangja szokatlanul emberi volt. – Akkor engedd szabadon Wallist! - Hárman vagyunk, nem tehetem, de megtanítalak bánni az erőddel. – Ugyan minek, csak játszadozni akarsz velem. Az én erőm kevés…. – Tévedsz! – vágott közbe Varán – Ha megtanulod kezelni, bármelyikünket legyőzheted. – És miért tennéd? – Kesztör hangja tele volt gyanakvással. – Nem tudom – ismerte el Varán – kedvellek. – Mit kérsz cserébe? - Semmit. – a varázsló ingerült lett – Gondold át, jelezz, ha döntöttél! - Ugyis tudod, mit gondolok. – fordított hátat a fiú, és elindult haza. Varán leült a földre és várta, hogy Harka magához térjen. Mikor kinyitotta a szemét, nem emlékezett semmire. – Mi történt velem? – nézett testvérére. – Nem tisztelted a mezsgyehatárt. – gúnyolódott Varán. Aztán feltámogatta, és elindultak Zoborhoz, aki furcsán méregette őket. – Meg akarta ölni a fiút. Megállítottam. – válaszolt az el sem hangzott kérdésre. Zobor lomha agyában felvetődött, jobb lenne, ha eltűnne a fiú. – Kesztör az enyém, remélem, megjegyzitek. – nézett fenyegetően, és ott hagyta őket. Harka az eset után megváltozott, behúzódott barlangja mélyébe, a falusiakkal sem törődött, és Zobort sem bombázta újabb és újabb ötletekkel. Legszívesebben egyedül volt, és csak találgatták mire gondol, mert agyát teljesen elzárta testvérei elől. Eleinte azt hitték, idővel visszatér a régi Harka, egy zajos, éjszakai látogatás a faluban felrázza őt, hiszen ezeknek a zsákmányszerző kiruccanásoknak ő volt a sava-borsa, gátlástalan tréfái tették Zobor számára élvezetessé a „betakarítást”, ahogy egymás közt nevezték. Tévedtek, a változás tartósnak bizonyult. Varán tudta, hogy az ő váratlan, megsemmisítő erejű beavatkozása okozta a bajt. Némi ingerültséggel gondolt a fiúra, de tudta újra megvédené.
Kesztör nem foglalkozott a varázsló ajánlatával. Teljesen feleslegesnek érezte, hiszen ők hárman voltak, ha egyikükkel végezne is, a másik kettő ölné meg. A falu életében kellemes változás történt. Ezentúl Varán egyedül jött a terményekért, nem este, hanem délután, és a falusiakkal állíttatta össze, amit el akart vinni. Elmaradt a rombolás, ijesztgetés, de az emberek gyanakvóak maradtak. Varán ilyenkor mindig megkereste Kesztört, és ezzel gyanúba keverte. A fiú egyébként is nehéz napokat élt át, anyja megbetegedett és rövidesen meg is halt. Kesztör a temetésen szembesült azzal, hogy a közösség kilökte magából, gyászában egyedül maradt. Kilátástalan jövő várt rá, egy fogoly faluban, kiközösítve élni.
Esténként felsétált a határmezsgyéig, ott leült és szomorúan nézett le a völgybe, ami valaha az otthona volt. Egyik nap nagy, fekete kutya csapódott hozzá. Még nem látta a faluban. Az állat félénk volt, mint akit sokat bántottak. Csak távolról bámulták egymást, napok teltek el, mire Kesztör elérte, hogy közel jöjjön hozzá. A magányos fiú keze bizsergett a vágytól, hogy megsimogathassa. Az állat szőre selymes volt és meleg mikor ujjai elmerültek benne. – Ez jól esett – szólalt meg Varán és felegyenesedett – Ne haragudj! – mondta sietve, Mikor Kesztör villámló szemébe nézett – Szükségem volt az érintésedre, tudni akartam milyen. – Mit akarsz tőlem? Már senkim és semmim nincs, mindent elvettetek. – Kaptál varázserőt – próbálkozott Varán. – Sokra mentem vele, csak elválasztott a többiektől. – Mindenhol el fog választani – szólt a varázsló csendesen – Kár elhagyni Wallist. – Wallis nekem börtön, nem tudhatod milyen. – Tévedsz, mi is foglyok vagyunk, a három hegy foglyai. – Gondolom, nem véletlenül. – Nem véletlenül, de a dolgokon ez nem változtat. – Az éjjel átmegyek a hágón. – mondta Kesztör mellékesen. – Zobor meg fog ölni, én most nem segíthetek. Kesztör vállat vont, és elindult a falu felé.
Varán este megkereste Zobort, aki rosszkedvű és szótlan volt. Mióta nem járt le a faluba, csak a hágókat fürkészte. – Kesztör ma éjjel a hágóra készül, engedd elmenni! Zobor nem reagált, csak ránézett, kegyetlen szemében benne volt a válasz. – Igyunk, jó bort hoztam lentről! - Le akarsz itatni? – Zobor gyorsabban kapcsolt a szokásosnál. – Különben is gyűlöl minket, gyűlöl az egész nyomorult falu. – Van okuk szeretni? - Harka miatta lett ütődött. - Harka meg akarta ölni – forrósodott fel a hangja. – Helyette megteszem én, és nem ajánlom, hogy közbe lépj. Varán még sose érzett olyan nyugtalanságot, mint ami most elfogta. Nem ölheti meg Kesztör miatt Zobort. Nem is tudná, mert beszélgetésük után nem lehet úgy meglepni, mint Harkát. A fiút sem képes visszatartani érvekkel, ezzel is tisztában volt, de az is elfogadhatatlan, hogy végignézze, ahogy meghal. Nem értette mi történik vele, annyi vér tapadt a kezéhez, miért pont ezt az egyet érzi elviselhetetlennek.
Kesztör készülődött, kis zsákjába csak néhány emléktárgyat dugott. A legveszélyesebb hágót választotta, ahol még senki nem próbálkozott. Nem gondolt a halálra, csak arra, így nem tud tovább élni. Az indulásig bezárkózott, nem búcsúzott el senkitől. Jól választotta meg az éjszakát, a hold elrejtőzött a felhők mögé. Éjfél felé indult el, már teljes volt a sötétség, de a hajnal még messze volt. Mikor átlépte a mezsgyehatárt szíve gyorsabban kezdett verni. A kopár tájon lehasalt és kúszni kezdett.
Ahogy lebukott a nap Zobor elfoglalta őrhelyét. Minden érzékével a hágókra figyelt. Az órák csigalassúsággal múltak. Türelmetlenkedni kezdett, talán meggondolta magát a fiú, lehet Varán beszélte le. Dühös lett, Kesztörnek mindenképpen meg kell halnia, ha nem ma éjjel, akkor máskor. Ő az oka, hogy szövetségük széthullott. Hirtelen mozgást észlelt a legveszélyesebb hágón. Eldöntetett, az óriási sas hatalmas szárnyait széttárva, fellebbent a sötét égre nesztelenül. Éles szeme már látta is menekülőt. A karcsú, fürge termet Kesztöré. Eléje vágott és bevárta egy kiálló sziklán, aztán erős hangon rákiáltott - Eddig tartott az utad, megállj! – a fiú nem engedelmeskedett, futni kezdett a meredek hegyoldalon, mint egy rémült gazella. Zobor nevetett a hiábavaló iparkodáson, száraz, hideg nevetése szinte pattogott a köveken. Újra rákiáltott, eredménytelenül. Engedetlensége, szemtelensége, hogy nem könyörög az életéért, nem alázkodik meg, feldühítette, és dühének szörnyű ereje letaglózta a szökevényt, odakente a sziklához. A törékeny test nem mozdult többé. A sas újra fellebbent az égre, mint aki jól végezte dolgát, és megcélozta a középső hegyet.
Kesztör sebes kezéből csurgott a vér, ruháját foszlányokra tépték a sziklák, az idő, mint egy képlékeny massza folyta körül. Nem tudta mióta van úton, és mennyi van még hátra. Embertelenül fáradt volt, de az erős életösztön hajtotta, csak előre, előre, majd véget ér egyszer a meredek hegyfal, és lefelé könnyebb lesz. Hirtelen köd ereszkedett a tájra, nehezebb dolga lett, mert az orra hegyéig se látott, de legalább ő is láthatatlanná vált. Néha pillanatokra megállt pihenni, zihálni se mert, félt, hogy megviselt tüdeje, mellkasa elárulja. Az öröm szinte elkábította, mikor tapogatódzó keze a semmibe markolt, összeszedte utolsó erejét és átgördült a hágó nyergén. Itt már fű volt, harmattól nedves, puha fű, óriási iramban gurulni kezdett lefelé, a szabadság felé.
Varán félholtan, de boldogan feküdt a sziklákon, jól időzített, egy órával előzte meg Kesztört. Nemrég hallotta halk nyögéseit. Pár méterre volt tőle, de nem fedte fel magát, higgye csak a fiú, hogy saját erejéből szabadul, nem tartott igényt a hálájára, csak életben akarta tudni. Nemsokára eléri nyerget számolgatott, hiányozni fog. Varán most ismerkedett azzal az érzéssel, hogy nemcsak a test tud fájni. Aztán halkan felnevetett, eszébe jutott, hogy neki, az ezerszer lesajnált harmadiknak, milyen tökéletesen sikerült átvernie Zobort.