Az ikrek
A férfi vegyes érzésekkel várta az Erdély felől érkező vonatot. Újra és újra elővette és elolvasta a levelet, melyet volt felesége írt a halála előtt. A le-föl csúszkáló betűk nem őriztek meg semmit a hajdan karakteres kézírásból, bizonytalanok, gyűrődtek voltak, látszott, hogy írójának remegő kezét már a betegség fogja. Tizenkét éve jött Magyarországra a családját hátra hagyva egy jobb élet reményében. Az asszony ritkán érkező leveleiben mindig megokolta, hogy miért nem jön utána. Nem értette makacsságát, a kis falu ahol éltek gyönyörű volt, de borzasztóan szegény, semmi lehetőség a kitörésre. A vére is hajtotta, már legénykorában is szűknek érezte apró pátriáját, a hegyekkel körülölelt pár házat, mindig ugyanazokat az arcokat. Mennie kellett. Feleségét nemcsak az eltéphetetlen vérségi kötelék, hanem a tisztesség is maradásra bírta idős szülei miatt. Megbeszélték, előre megy, munkát keres, otthont teremt, aztán majd az asszony utána megy a gyerekkel.
Múlt az idő, keményen dolgozott, élére rakta a forintokat. Már egy éve az öregek sem tartóztatták Marit, kiköltöztek a temetőbe, de felesége nem mozdult, mindig talált valami kifogást. Lassan meglett a ház is, gyümölcsössel, veteményessel. Akkor kérte utoljára, hogy jöjjön utána a kislánnyal. A válasz ismét elutasító volt, nem tud menni, ne várja, képtelen itt hagyni a szülei sírját, a fenyvest, a havasi legelőt, a tornácos házat, a faragott kaput. Lehet, hogy férjének ez romantikus maszlag, de ő nem képes máshol élni.
Most itt ez az alig olvasható levél, melyben elbúcsúzik, és arra kéri, lányukat, Kismarit vegye magához: „Mióta beteg vagyok, nem a fájdalmak okozzák a legtöbb szenvedést, hanem a tudat, hogy egyedül hagyom támasz nélkül. Az én bűnöm is, hogy idegenné váltatok egymásnak, alig ismered a lányodat. Bocsáss meg nekem! Kismari naiv, szelíd leány, könnyen becsapható, vigyázni kell rá. Eladtam a házat a szomszédnak, aki majd vonatra teszi a temetés után a pénzzel együtt. Használd az ő érdekében!” Ahányszor elolvasta ezeket a sorokat, bűntudat gyötörte, ő jót akart.
A vonat befutott, öntötte magából az utasokat. Vadul vert a szíve, ahogy nézelődött, hat éves volt Kismari mikor utoljára látta, most tizennyolc. Sodródott az érkezők között, vizslatekintettel fürkészte a szembe jövő, fiatal nők arcát. Végül egy tábla állította meg, ami egy bőröndöt cipelő, magas, testes lány nyakában lógott. Gyerekes, nagy betűkkel egyetlen szót írtak rá – KISMARI - Múló csalódottságot érzett mikor megpillantotta, azt remélte, hogy az anyjára hasonlít, és ő visszakapja azt a sudár, karcsú lányt, aki az emlékeiben élt. Elszégyellte magát, odalépett hozzá, gyengéden leemelte nyakából a táblát, és belenézett az izgatott, kék szemekbe. Mintha nefelejcset talált volna, ami csak a saját örömére virít, nincs tudatában, hogy bármikor leszakíthatják, eltaposhatják, elverheti a jég, megölheti a fagy. – Apu? – kérdezte boldogan. Csak bólintott, és magához húzta. Kismari engedelmesen borult a mellkasára. – Ne félj semmit, vigyázok rád! – úgy hangzott ez a mondat a kopott, zajos pályaudvaron, mint egy fogadalom. Lánya ártatlan, kíváncsi pillantással sandított fel, miért is kell vigyázni rá?
- Majd vigyáz rá az ura. – hallatszott önérzetesen a háttérből. Kismari kibontakozott apja karjaiból, és az arca, mint két pufók, frissen sült fánkocska fénylett a büszkeségtől. – Férjhez mentem, apa. - - Erről anyád egy szót sem írt – hökkent meg. - Csak két napja, akkor már eltemettük – szája megremegett. Kismari takarásából előlépett egy alacsony fiatalember, a férj. Lányánál fél fejjel alacsonyabb, pár évvel idősebb, vékony testalkatú, barna fiú. Az apró termetű férfiak gyakran tapasztalható pökhendiségével állta az apa tekintetét. Ismerős volt az arca, a férfi mégsem tudta hová tenni.
– Szabó István – nyújtotta végül a kezét barátságosan – Hozott Isten, te is falubeli vagy? - Pogány Péter, szomszédok voltunk, nem emlékszik? Anyám vette meg a házukat, sokat nem tudott érte adni, egyedül kaparta össze a rávalót. Apámat a pia korán elvitte. A férfinek halványan rémlett a különös család. Az apa már akkor is iszákos volt, sokszor aludt a bokrok alatt nyáron, félt hazamenni, mert az asszony eltángálta, ha ivott. Ikreik voltak, két égetnivaló fiú, akik csak az anyjuktól tartottak. Kismarival sok, gonosz tréfát űztek, gyermekként állandóan kísérgetni kellett. A faluban az a hír járta az asszonyról, hogy vajákos, gyakran fordultak hozzá tanácsért, segítségért a bajba jutottak, de sokszor őt okolták, ha baj érte őket. Delejes erő sugárzott a szeméből. Mari mondta egyszer, nem szeretne haragba, perbe kerülni vele, mert azok a szurok- fekete szemek ölni tudnának. Akkor kinevette, asszonybeszédnek tartotta. Szép kis rokonságba keveredett ez a lány, gondolta nehéz szívvel.
Beültek az öreg Suzukiba, a fiatalok hátra, egymás mellé. Végigvitte őket a pesti Duna parton, az eleven zsibongó belvároson, aztán elindultak haza az egyik külső kerületbe, az apró házak és zöldellő kertek világába. Az autó hangjára eléjük sietett egy karcsú, negyvenes nő. – Ő Nusi – mutatta be apja – két éve élünk együtt. A szapora beszédű asszony tárt ajtóval és szívvel fogadta őket. Az étel, amit kínált friss volt és ízletes. – Anyám csombort is rak bele – Péter hangjában az árnyalatnyi kihívásra Nusi ígérte, legközelebb ő is tesz bele.
Késő este, mikor lefeküdtek, István összebújt asszonyával, és sokáig beszélgettek. A férfi furcsállta ezt a hirtelen esküvőt, mintha az anyós az egyik fiát is belekalkulálta volna az adás-vételbe. Nem hitt ebben a váratlan szerelemben. Kismari törleszkedik, mint egy nagy, puha cica, teljes szívével csüng ezen a fiún, aki felébresztette alvó érzékeit, és Péter tisztában van a hatalmával, kénye-kedvére formálja, pofozza ezt az engedelmes, élő masszát, az ő lányát. – Figyelted a beszédét, hol kihívó, hol alázatos, és ez a két véglet olyan gyorsan változik, hogy sose tudod, hányadán állsz vele. A tekintete az anyjáé, kiismerhetetlen. – Nem aggódod túl? Egyetlen este alatt nem lehet megítélni senkit – csitította Nusi. – Rossz érzésem van, segíts elaludni! – bújt hozzá.
Már két hete laktak Kismari apjánál. István kárpitos volt, házhoz ment, lemérte a behúzandó bútort, otthon megvarrta, és a megrendelőnél fejezte be a munkát. A vendégszoba egyúttal műhely is volt. A nap nagy részében berregett a varrógép, a fiatalok csak este csukhatták magukra az ajtót. Kismari elfoglalta magát, apja körül sertepertélt, és hamar kiderült érzéke van a varráshoz. Péter állás után járt, nem sok sikerrel. Az elutasításoktól mogorva lett, és ennek Kismari itta meg a levét. – Nem kell annyit legelni – szólt oda csípősen, hazai szlengben, ha felesége kétszer vett az tálból. Ilyenkor az engedelmesen eltolta a tányért, csak vágyakozó szemeket vetett az ételre. – Egyél annyit, amennyi jól esik! – kelt lánya védelmére István. - Olyan lesz lassan, mint egy tehén – feszítette a húrt Péter. - Soványabb volt, amikor elvetted? – Csak jót akarok neki – vette szelídebbre, de sötét szemében kajánság égett. Kismari riadtan nézett egyikről a másikra, és tudta, Peti este megint hátat fordít neki az ágyban.
István elhatározta, hogy keres egy elfogadható telket a fiataloknak. Egyszerűen nem képes elviselni a vejét, vallotta be Nusinak. - Lehet, hogy türelmetlen, igazságtalan vagyok, de meggyőződésem, hogy a fiú részéről ez érdekházasság, a kínálkozó lehetőség és az anyja kényszerítették bele. Kihasználja Kismarit, és rajta keresztül minket is. – Elég nyersen fogalmaz, de nem gondolod, hogy Kismarinak fogynia kéne pár kilót? - A felszínt kapargatod – némította el Nusit. Elgondolkozott, nem a lány súlya aggasztotta, hanem végtelen naivitása, sebezhetősége. Férje gyakran megvágja éles szavaival, és ő tudomást sem vesz a sebről, minden bántás beheged egy odavetett mosolyra. Mit rejt ez az együgyűnek látszó beletörődés, ez a teljes önfeladás? Lánya nem buta, hamarabb megértette a kárpitos szakma, a szabás logikáját, mint Nusi. Talán csak szerelmes, adta meg saját magának a választ.
Talált egy eladó telket, amin egy házilag barkácsolt faház állt, bent volt a víz és a villany is. Termő, fiatal diófa, gyümölcsös, szőlőkordon az út mentén. Közel volt hozzájuk, ha építkeznek, tud segíteni. Saját házát is romosan vette. A pénz, amit hoztak kevés volt, ha csekély megtakarításával megtoldja, akkor sem elég. A helyzet elég reménytelennek tűnt, mikor Nusi felajánlotta a hiányzó összeget. Az asszony, mikor összeköltözött Istvánnal, eladta lakását, és a pénzt bankba tette. Mindketten realisták voltak, ha nem sikerül kettejük dolga, Nusi gond nélkül kezdhet új életet. Most mégis úgy gondolta segít elköltözni a fiataloknak, remélte, ha nem lesznek István szeme előtt, a férfi megnyugszik, és az életük újra róluk fog szólni.
Mikor birtokba vették a 240 négyszögölt, Péter hirtelen módosnak érezte magát. Peckesen járta körül a semmihez képest óriási birodalmat. Kismari állandóan a sarkában loholt, és örült Péter boldogságának. Telkük egyik oldalán lovas tanya volt hangos nyerítéssel, dobogással, a futtatott lovak ritmikus szellentéseivel, istállószaggal, nagytestű őrző kutyákkal. Az állatok vadul ugatva rohangáltak a közös kerítés mellett, se szóval, se ennivalóval nem voltak megvehetők. A tulajdonost nem ismerték, az érintkezés a lovászokkal való köszönőviszonyban merült ki.
A másik oldalon egy fiatal házaspár, Gábor és Szilvia lakott két gyerekkel. A törekvő férfi mióta az eszét tudta, csak magára számíthatott. Egyszer kapott csak segítséget Bécsben élő anyjától, és abból a pénzből épített egy tágas, komfortos, téliesített faházat a telek végébe. Ott laktak a két gyerekkel, míg az utcafronton épült a téglaház. A faház elé hajópadlóból egy megemelt teraszt épített, a színes napernyő és a kerti bútorok látványos kényelmet adtak. Feleségével a fűzfa alá kerti tavat álmodtak, és két hétvége alatt meg is valósították. A kertnek ez a harmada maga volt a paradicsom, a tó a halakkal, az ápolt, gondozott fű, az ügyesen elhelyezett örökzöldek, virágzó évelők, tulipánfa. Gábor szorgalmas ember volt, sokat dolgozott, de szeretett élni is. Arra törekedett, hogy az építkezés hosszú éveit, élhető környezetben töltsék a gyerekekkel. A többfunkciós telek közepén volt a műhelynek kiszakított rész és a hatalmas teherautó. Ciprusokkal ültették körbe, amik elrejtették szem elől, mint egy zöld kerítés. Egyedül a motor, köhécselő, berregő, túráztató olykor bömbölő hangja szökött ki a tetszetős ketrecből bejárva még a távolabbi telkeket is.
A harmadik szomszéd egy idős házaspár volt. Ők bent laktak a városban, csak kertészkedni jártak ki hetente. Pétert bosszantotta, hogy a belső telekre rajtuk keresztül vezet az úgynevezett szolgalmi út, de nem tehetett semmit, a család már generációk óta használta. Nem sok vizet zavartak, csendben dolgoztak, és este hasonló módon távoztak.
Kismari egy közeli varrodában kapott állást. Péter zömében alkalmi munkákat vállalt. Hamar barátságot kötöttek Gáborékkal. Gyakran átjártak hozzájuk, a két férfi sokat segített egymásnak. Péter az épülő háznál, Gábor a faház szigetelésénél. Este kiültek a teraszra, szabad tűznél gulyást főztek, söröztek és bőgették a hangfalakat. Gonoszkodó megjegyzéseit Péter visszafogta, mikor látta, milyen szeretettel beszél egymással a házaspár. Az egyik kánikulai délután kicsit többet ittak a kelleténél, és a társaság gyerekestül, szomszédostól belecsobbant a kerti tóba halálra rémítve a halakat. Kismari hazaszaladt a fürdőruhájáért, és utolsónak csusszant a vízbe, előtte közszemlére téve vastag combjait, és lágy, hurkás hasát. Vidáman sikoltozni kezdtek, és cikizték a váratlan hullámverés miatt. Kismari velük nevetett, nyakig merült, csak kerek arca úszott békésen a vízen. Péter dühös szégyenkezést érzett, mikor összehasonlította Szilviával. – Egyre dagadtabb vagy – mordult rá este mikor vetkőzött. – Mindenki rajtad röhögött. – Azon nevettek, hogy kiloccsant a víz – magyarázta halkan férje hátának. Gáborék példáját követve ők is szépítették a kertet. Péter a füvet nyírta, Kismari paradicsomot, paprikát palántázott. Idővel alábbhagyott a lendület, mikor látták, bárhogy igyekeznek nem lesz ugyanolyan. Az ő kertjük gyümölcsös és veteményes, míg a szomszédjuké díszkert. Se pénzük, se ismereteik, se ízlésük nem volt az utánzáshoz. Péter kezdeti elégedettségét felváltotta a tehetetlenség érzése, ahogy lassanként megtapasztalta lehetőségeik korlátait. Mikor esténként kettesben maradtak a néhány fullasztó négyzetméteren, egyre gyakrabban beszélt gyűlölködve Gáborékról. A szépen induló barátságot mérgezni kezdte a lappangó irigység. Kismari értetlenül, de megkönnyebbülten hallgatta, hogy az indulatos kitörés ez egyszer nem neki szól.
A tél hosszú volt, míg nyáron a melegtől fulladoztak, most a kifűthetetlen faházban dideregtek, de Péter nem volt hajlandó apósához költözni. Gáborék is bezárkóztak, a kopár, fagyos kertek némán várták a tavaszt. Alig volt munkája, legszívesebben hazament volna az anyja szoknyája mellé, de nem merte megtenni. Egész nap lézengett, mintha állás után járna, este pedig egy üveg vörösborral ágyazott meg az éjszakának, és megengedte, hogy felesége forró, fiatal teste melegítse. Kismari a bántó szavakat megjegyezte, de békés természetéből fakadóan nem sértettséggel, haraggal reagált. Az első szerelem tüzével szerette férjét és tetszeni akart neki. Túlságosan ártatlan volt ahhoz, hogy megsejtse, házassága ingatag alapra épült. Mélyen hitt a lelkész előtt kimondott szavak komolyságában, tisztaságában. A külsejére tett célzásokat jelentéktelennek tartotta, de ha Péternek ez fontos, változtatni fog. A téli hónapok sok munkával és kegyetlen önsanyargatással teltek. Férje az előnyös változást csak tavasszal vette észre, mikor lekerültek a vastag ruhák. Egy formás, teltkarcsú, fiatal nő rejtőzött a kilók alatt. Haját levágatta, a modern frizurát finom színezéssel még ütősebbé tette a fodrász. Kismari kivirult, szexuális életük a fénykorát élte. Az eredmény hamar megmutatkozott, a gyermeklelkű lány kisbabát várt.
Péter élete során először érzett felelősséget egy másik emberi lény, a felesége hasában növekvő gyermek iránt. Azt remélte fia lesz, aki rá hasonlít, haza viszi Erdélybe, megmutatja a falunak, hogy ne csak kegyetlen csínyjei miatt emlékezzenek rá. Anyja is komolyan veszi végre, megbecsüléssel néz rá, családos ember lesz, maga irányítja a sorsát. Ikertestvérére gondolt, aki pár perccel előbb született, ezért jogot formált minden kezdeményezésre, döntésre, aki mellett mindig másodhegedűs volt, mégis nagyon hiányzott neki. Ismerték egymás legrejtettebb gondolatait, még a kamaszkor is – ami általában elválasztja a testvéreket – őket összekovácsolta. Egypetéjű ikrek voltak, tökéletesen egyformák. Mikor már tomboltak bennük a hormonok, sok lány osont éjszakánként sírva a fiúk anyjához Sárához, hogy megtörtént a baj, és nem tudják melyik iker az apa. Egyedül anyjuk volt képes megkülönböztetni őket, de bármit követett el az egyik, a másikat is büntette, biztos ami biztos alapon. Felelőtlenségük bizonyítékait titkos főzeteivel tüntette el. Egyedüli tiltott gyümölcs Kismari volt, ezt a fejükbe verte a szó szoros értelmében. A jó szomszédság alapja, ha tiszteletben tartjuk a mellettünk élő minden ingó és ingatlan vagyonát, a lányát is beleértve. Pétert elégedettséggel töltötte el, hogy a csínyekben tehetségesebb Palival szemben, jövendő apaként ő előzött be, és ez az előny már végleg megmarad.
Istvánék boldogan készülődtek a nagyszülői szerepre. A nyár nagy kihívása, az új családnak házat kell építeni. Megtervezték közösen, ez is faház lesz, galériás, Romániából hozatják, ott olcsóbb és maguk állítják össze. Péter addig járta kitartóan a várost, amíg állandó munkát nem talált.
Egy álmos vasárnap délután éles, női hang vijjogott bele a csendbe. – Megőrültél, Gabi? Hagyd a bőröndöket! Péter erőteljes puffanásokat hallott Gáborék kertje felől, a tömött bőröndök, utazótáskák, mintha szárnyuk nőtt volna, repültek ki a faházból, és landoltak a teraszon. Aztán megjelent Gábor, az arca gutaütésesen vörös volt, és tovább hajította őket a fűre. Némelyik kinyílt, a benne lévő színes, női holmik szétszóródtak. Gábor anyja kétségbeesetten kapkodott utánuk, közben folyamatosan rikoltozott. – Megegyeztünk te hálátlan, nem emlékszel? - Igen, hogy itt nyaral, ha elkészül a ház. Maga szerint készen van? – állt meg előtte terpeszben - Hova menjek a gyerekekkel, ha ide költözik nyárra a barátjával? - Hét éve építed – sipította anyja – Sose jutok a pénzemhez. Gábor még annyira észnél volt, hogy nem ütötte meg, de annyira már nem, hogy ne üvöltse az arcába. – Tudja mit, felgyújtom, aztán a hamut viheti Bécsbe- elrohant a műhely felé. A gyerekek sírni kezdtek, Szilvia remegő kézzel telefonált a szüleinek, hogy vigyék el őket, majd a férje után szaladt. Gábor már jött is egy benzines üveggel, és locsolni kezdte a terasz padlóját. Szilviát durván ellökte, mikor akadályozni próbálta. Az asszony űzötten nézett körül segítségért, szeme megakadt Péteren, és a kerítéshez ugrott. – Gyere, segíts! – Péter már jó ideje nézelődött, de eszébe sem jutott közbelépni. Kimondottan élvezte a cirkuszt. Kibújt a szög a zsákból, a mintaférj most készül felgyújtani a házát, közben halálra rémíti a családját. Szilvia olyan rajtaütésszerűen bukkant fel a kerítés másik oldalán, hogy szája sarkából az elégedett vigyort, szemeiből a lobogó kárörömöt már nem tudta eltüntetni, lelepleződött. Az asszony egy végtelennek tűnő pillanatig nézte, majd elrohant a lovastanya felé. Közben fellobbantak a lángok. A lovászok első szóra az asszony segítségére siettek. Ketten lecibálták a teraszról, és lefogták a dühöngő férfit, a harmadik oltani kezdte a tüzet. Gábor összecsuklott az erős markok között, alig volt magánál. A tehetetlen embert Szilvia gondjaira bízták, és közös erővel eloltották a tüzet. Az asszony könyörgött, ne szóljanak a rendőröknek, mert akkor elviszik a férjét. – Bár meg se szültelek volna! – ennyit sziszegett oda a füvön szélütötten üldögélő Gábornak az anyja, mikor holmiját Szilvia segítségével összeszedte és visszavonatozott Bécsbe. Másnap csak a helyenként szenes terasz, és a faház enyhén füstös falai emlékeztettek a tűzre.
A szomszéd telek napokig csendes volt, se mozgás, se hang, mintha a család elköltözött volna. Egyik délután mikor megjöttek a munkából, meglepődve látták a félig felhúzott téglakerítést a két telek között. Nőtt a fal, és meg sem állt kétméteres magasságig, azt üzenve vége a barátságnak. Kismari, aki apjánál volt, mikor az eset történt, értetlenül faggatta férjét. Péter sötéten meredt a falra, és azt gondolta cinikusan, legalább nem látja, nincs közvetlen az orra előtt egy számára elérhetetlen élet. Nem beszéltek róla, de mindketten érezték, hogy becsukódott előttük egy ajtó, hirtelen egyedül maradtak az acsargó kutyák, nyerítő lovak és egy köhögő, dohogó gép közé szorítva.
A nyár és az ősz a ház alapozásával és összeszerelésével telt. A munka javát István végezte, de veje is keményen dolgozott. Az építkezés alatt a fiatal pár visszaköltözött a műhelyszobába. Nusi főzött mindenkire, és mikor elfogyott a pénz, kérés nélkül segítette őket újabb és újabb összegekkel. A gyermektelen asszony igazi szeretettel várta a babát.
November elején költöztek be a galériás, barátságos házba. A viszonylagos tágasság, mely után Péter annyit vágyakozott, másodlagos lett. A kétszemélyes ágyon hárman szorongtak, közöttük feszült Kismari óriásira nőtt hasa, benne a gyermekkel. Karácsony előtt pár nappal született meg a majd öt- kilós kislány, akinek a Mária nevet adták, a korán elment anyára emlékezve. Péter alig titkolt csalódással nézte a hatalmas, kövér csecsemőt, Kismarira hasonlított. A gyermekkort éppen elhagyó lányból szenvedélyes anya lett. Dagadó mellei, mint bővizű források táplálták nyugodt, jó étvágyú babáját. Teljes figyelmét, forró szeretetét a lányára pazarolta, férje háttérbe szorult. Pétert bizonytalan gyengédség fogta el, mikor a gyermek fölé hajolt és az rámosolygott, de ez az érzés csak halvány visszfénye volt annak, amit a várandóság ideje alatt érzett, míg abban reménykedett, hogy fia születik.
Sára levélben jelezte, meglátogatja őket, látni akarja az unokáját. Arra senki sem számított, hogy a levéllel szinte egy időben érkezik, mintha a ritka keleti szél csak az ő kedvéért suhant volna át határon, és tette volna a kis ház ajtaja elé. Sötét ruhás, törékeny figurája, mint szigorú mondatok végén a felkiáltójel állt meg a szoba közepén. Fekete pillantása végigsuhant a helyiségen, érintve mindent és mindenkit, majd megállapodott az alvó gyermeken. Furcsa járásával a kiságyhoz szökdécselt, akár egy nagy sötét madár, Kismari már rebbenő karokkal mozdult utána, mintha kicsinye védelemre szorulna, de Péter visszatartotta – Hagyd! – súgta, és ez most kérés volt, nem parancs. Sára sovány háta kérdőjellé görbült, ahogy az alvó fölé hajolt. A kormos szempár a szendergőnek talán tejszagú álmait, vagy valahol megírt jövőjét kutatta. A kislány felébredt, tágra nyílt szemmel nézett az ismeretlen arcba, és szája sarka lassan lefelé görbült. A sírás mégis elmaradt, mert az öregasszony halkan egy régi mondókába kezdett, hangja fátyolosan puha, simogató volt.
Sára átvette a hatalmat a házban. Istvánt és Nusit rövid úton kiutálta. Kismarit hathatós vezényszavakkal irányította. A békés tunyaságot, amiben éltek, átvette egy tempósabb, fegyelmezettebb élet. A házban mindennek ragyognia kellett, a tárgyaknak váratlanul fix helyük lett, az addigi laza, valahova letettem időszak elmúlt. Marinka pontos napirend szerint szopott, fürdött, aludt. Kismari tartott az anyósától, ilyen mennyiségű kioktatásban még soha nem volt része. Sára korábbi stílusát sem szerette, azt a mézes-mázos hangot, amivel Péter és az ő útját egyengette egymás felé. Ragacsos igyekezete talán célt sem ér, ha egyik este, mikor kérőjét kikísérte, az nem csókolja meg váratlanul. A csók forró volt és édes, a testében támadt szokatlan bizsergést újra és újra át akarta élni. Nem szerette anyósát, de a gyűlöletet sem ismerte. Amit iránta érzett, azt nem lehetett egyetlen szóval kifejezni, csak óvatosan körülírni. Péter kevesebb elmarasztalást kapott, mert egész nap dolgozott, nála az anyai szigor az esti sörfogyasztást maximálta. Fia gyakran kérdezett testvére után, de Sára mindig letorkollta. – Te csak a családoddal törődj! Pali éli a saját életét, nagyon remélem, mire hazamegyek, nem üti agyon egy féltékeny férj vagy elkeseredett apa.
Ahogy közeledett a tavasz, a vendég egyre csendesebb lett. Vagy a kiságy, vagy a kályha mellett üldögélt, keveset evett és keveset beszélt. Kismari sokszor érezte magán pillantását akkor is, ha háttal volt, égette a ruhán keresztül. Megkönnyebbült, mikor bejelentette, hazamegy. A taxi, ami a vonathoz vitte már az utcában állt, Péter kint várta anyját. Sára a menyéhez lépett – Jó lány vagy, ezért választottalak – ilyen szelíden még sose szólt hozzá. – Bocsáss meg nekem! – a hangja olyan volt, mint mikor Marinkához beszélt. Kismari az ajtóig kísérte, és fel se fogta a szavak értelmét. Anyósa váratlanul megfordult, mint aki hirtelen meggondolta magát, a korai derengésben a félelmetes szemek felparázslottak. Elkapta menye karját, göcsörtös ujjai keményen megmarkolták kövér, fehér húsát. – Ígérj meg valamit! – a mondat súlyosan szakadt ki horpadt melléből, mintha Sára maga is vívódna, hogy kimondja-e. Kismari megrettent - Mit? – inkább sóhajtotta, mint kérdezte, abban a pillanatban bármit megígért volna. A szorítás nem enyhült – Soha, de soha ne engedd, hogy Pali hozzátok költözzön! – nem törődött menye értetlen arcával, csak megismételte – Ígérd meg nekem! – tekintete fátyolos lett, mint parázs a hamu alatt. Nézte az asszonyt, de közben valami egészen mást látott.
Péter visszatért régi vitriolos stílusához, ahogy megszabadult anyja ellenőrzésétől, akinek jelenléte bizonyos értelemben újra gyermekké tette. Gyermekké, aki viselkedni kénytelen, különben megbüntetik. De közrejátszott mellőzöttsége is, hiúságát sértette felesége új keletű közömbössége. Különösebben nem vágyott az ölelésére, mindig a karcsú lányokat szerette, Palival ellentétben. Ráadásul a terhesség alatt felszedett kilókat az asszony újakkal tetézte. Ha szeretkeztek, úgy érezte megfullad az óriási domborulatok, rengő combok szorításában.
István ösztökélte vejét, hogy a ház mögött ássák ki a pince helyét, betonozzák le, arra kerül majd a másik szoba. Gyakran hangoztatta, ne akkor kelljen kapkodni, ha jön a második gyerek. Az újabb gyerek emlegetése felingerelte Pétert, és egyre kevesebb lelkesedéssel segédkezett. A pince óriási gödrét jórészt István ásta ki, de ő is feladta, mikor látta, hogy egyedül marad a bővítés tervével és az ásóval is.
Egyre nehezebben jöttek ki egy fizetésből. Kukájuk sose volt, a szemetet pár forintért, zsákban vitték el tőlük. Most kapóra jött a gödör, odaszórtak mindent. A vízzel is spórolni kellett, ha fentről nem locsoltak, szomjaztak, majd kiszáradtak a korábban ültetett növények. A kert egyre szomorúbb képet mutatott. Kismari a lányával és a főzéssel törődött, Péter céltalan tunyaságba süllyedt, amiből csak az rángatta ki, ha a hűtőben nem várta legalább két üveg sör. Ilyenkor zengett a ház, és szelíd asszonya, akinek a hátán fát lehetett vágni - ahogy a műhelyben mesélte kakaskodva - szintén felemelte hangját.
Távirat érkezett Erdélyből, ami haza hívta Pétert, anyja megbetegedett. Elutazott és nem lehetett tudni, mikor jön vissza, meddig marad pénz nélkül a család. Mint mindig, most is Nusi jelentette a megoldást. Felajánlotta ott hagyja az állását, baromfit és disznót tartanak Istvánnal, a kert adja a többit. Napközben vigyáz a kislányra, Kismari visszamehet dolgozni. A hirtelen elválás nehéz volt Marinkától, de jobb ötlete senkinek sem volt. Nusi a gondjaira bízott csecsemővel egy boldog, késői anyaságot élt át.
Múltak a hetek, Pétertől időnként jött egy-egy üzenet anyja betegségéről, aztán a haláláról, majd arról, hogy árulják a házat. Kismari eleinte sokat gondolkozott anyósa szavain. Azért sem felejtette el könnyen, mert a színváltó karperecet, amit erős szorítása okozott, hetekig viselte érzékeny bőrén. A talányos szavakat, a bocsánatkérést, amit nem magyarázott meg, és ő sem tudott megfejteni, száműzte agya távoli zugába. Lekötötte a munka és Marinka. Sokszor apjánál aludt, de mindennap útba ejtette házukat, hogy jött-e újabb levél. Egyik nap nyitva találta a kaput. Itthon van Péter, gondolta izgatottan. Mikor belépett, férje már az ajtóban várta, átölelte és csókolni kezdte. Meglepte szokatlan szenvedélyessége. Igazság szerint egy ideje, maga a csók is távozóban volt együttléteikből. Szája szokatlanul erőszakos volt, nem kért gyengéden bebocsájtást, nem dédelgette érzékeny ajkait, durván nyomult előre, úgy viselkedett akár egy betörő, szétfeszítette fogai kerítését, sietősen végigkutatott minden zugot, saját örömére ficánkolt lerohant szája ízeiben. Egyik kezével keményen magához szorította testét, a másikkal megmarkolta duzzadó mellét, amiből a mozdulatra spriccelni kezdett a tej. – Elég volt! – hallotta férje hangját és érezte, hogy elengedik. Ott állt felzaklatva, gyulladt ajkakkal, bal mellén nedves folttal. - Pali megviccelt, ne vedd komolyan, tudod milyen barom! – a két egyforma férfi közül az egyik tréfásan meglökte és hátba verte a másikat, közben alig tudták visszafojtani nevetésüket. – Ne haragudj sógorasszony, ezt nem lehetett kihagyni! – csapkodta térdét a másik, és már nyíltan röhögött. Kismari érezte, hogy a gyomrából kellemetlen, savanyú íz kúszik fel a torkába, összekeveredik nyálával, lenyelhetetlen elegyet alkotva. Mindjárt hányni fogok, villant át rajta. Tenyerét a szájára szorította, és kifordult a házból. Nem jutott messzire, a küszöb elé terítette gyomra egész tartalmát.
Pali berendezkedett a galérián. A két testvér teljesen egyforma volt, a termetük, az arcuk, a mimikájuk és a hangjuk is. Kismari most szembesült először megdöbbentő hasonlóságukkal. Erdélyben Sára távol tartotta az ikreket a szomszédban serdülő leánytól, anyja halála után pedig csak Péterrel találkozott. Még a sebtében megtartott esküvőn sem került Pali közelébe, és ez nem volt véletlen. A durva tréfa, amit az első nap megengedtek maguknak, nem múlt el nyomtalanul. Gyanakvása, akár az oxigén, a levegőben volt, és mérgezte folyamatosan. A kis házban lépten-nyomon két egyforma férfibe botlott, és az asszony nem tudta, hogy most éppen melyiket látja, melyik szól hozzá vagy érinti meg. Egy ideig a ruhájuk alapján különböztette meg őket, de később cserélgetni kezdték ingeiket, és a találati arány egyre rosszabb lett. Visszahúzódott, alig beszélt, mert ha tévedett, hosszan szórakoztak rajta.
A házaspár élete megváltozott. Az elválasztott ikrek, mint az egész két összetartozó darabja, újra megtalálta egymást, ott folytatták, ahol Péter nősülése előtt abbahagyták. Az egész világra fittyet hánytak, esténként régi csínyeiket idézték élvezettel, és minden pillanatban készek voltak egy újabbra. Kismari nézte őket, közben rettegett otromba vicceiktől, melyeknek legtöbbször szenvedő alanya volt. Férje teljesen megváltozott, eddig sem kényeztette, de most teljesen Pali hatása alá került, idegen lett, kiismerhetetlen, akiből ráadásul kettő volt. Éjszakánként álmatlanul forgolódott, és maga elé képzelte az arcát, behunyt szemekkel kutatta végig, próbált találni egyetlen pontot, mákszemnyi szemölcsöt, bőrének alig észrevehető hibáját, ami megkülönbözteti a másiktól. Felidézte nevetését, dühét, ahogy az érzések, indulatok átrajzolják vonásait. Emlékezete reménytelenül koldult egy eltérő, markánsabb vésetet a homlokán, vagy az ajkak szögletén, hiába, a természet jó munkát végzett, tökéletesen kopírozott. Gondolatban beletúrt férje göndör hajába, kereste azt a mulatságos kis forgót a feje búbján, abból is kettő volt.
Az ikrek a házért kapott pénzből vettek egy öreg autót, hol szétszedték, hol összerakták, új alkatrészeket vásároltak hozzá, a régiek ott rozsdásodtak szanaszét a kertben. A ház előtti földes részt lekövezték, esténként kiültek a teraszra, bográcsoztak, Péter bevallatlanul utánozta irigyelt szomszédját, és a sokadik sör után beszólogattak a kerítésen át Gábornak. Az idős házaspárral is alattomos, komisz tréfákat űztek. A szárító köteleket keresztbe kötötték az úton, így a nedves lepedők alatt kellett bujkálniuk, míg a kertjükhöz értek. Nehéz tuskókat raktak kapujukhoz közel, amit kerülgetniük kellett a sokszor félméteres gazban. A ritkán használt vízpermetezőt az út közepére tették, az öregek hazafelé választhattak, a vizes fű vagy a saras föld között, közben ki kellett cselezniük a gyorsan forduló vízsugarakat is. Ők ketten egymás tükörképei, ott ültek a szedett-vedett kertben, és ártatlanságot mímelve lesték a távozók arcát, akik még az utcán is hallották kirobbanó nevetésüket.
Péter elvesztette munkáját a hosszú távollét miatt. Mikor a házért kapott pénz is fogyóban volt, a két férfi alkalmi munkákat vállalt, ami hol volt, hol nem volt, akár a mesében. Egyik este se vacsora, se sör nem várta őket. Kismari akkor végzett Marinka szoptatásával, mikor megjöttek fáradtan, éhesen. Ott állt előttük megbontott ruháját igazgatva, tapintható elégedetlenségük, fojtott dühük, most először nem félelmet keltett benne, hanem ingerlültséget. Elege lett abból, hogy Pali rajta élősködik – Főzzetek, ha éhesek vagytok, igyatok, ha van rá pénzetek! – szokatlan harciassága meglepte őket. Nézte a két egyforma arcot, tekintete egyikről a másikra vándorolt, már nem érdekelte, hogy melyik a férje, mindkettőhöz beszélt. Egyikük szeméből furcsa, sóvár pillantás tapadt a mellére, a dús keblek a felindult szavakat lágy ringással kísérték. Abban a percben tudta, soha össze nem téveszthetően tudta, hogy melyikük Pali. Ilyen vetkőztető, érzelmek nélküli, csupasz vággyal Péter soha nem nézett rá. Most már egyenesen hozzá beszélt. – Szedd össze a holmidat és költözz el, különben szólok apámnak! – Az ikrek először megzavarodva néztek rá, mint akiknek kedvenc csúzlijukat kicsavarják a kezükből, és oda a mulatság. Péter fenyegetődzni kezdett, hogy akkor ő is elköltözik. Kismari nem válaszolt, a bátor kirohanás után végtelen gyengeség lepte meg, alig várta, hogy egyedül maradjon. Az ikrek feltakarodtak a galériára, de Pali még odalépett hozzá, egészen közel, és a fülébe súgta – Azért csak vigyázz sógorasszony, nem fogod tudni, hogy ki látogat meg egyik éjjel! - Az asszony ellökte magától, mikor eltűnt, ruhástól dőlt az ágyra. Sára szavai most nyertek értelmet, nagyon is félelmetes értelmet. Anyósa el akarta választani a fiait egymástól, ezért beáldozta őt, az anya nélkül maradt, naiv leányt.
Az apjával történő fenyegetés hatott, az ikrek másnap elköltöztek, mire hazajött üres volt a galéria, mellékesen, utolsó csínyként, felszedték a terasz köveit, és megbontották a faház külső szigetelését is. Kismari végre mindent elmondott az apjának, házassága kudarcát, amit Pali beköltözése tett teljessé. István dühös volt, hogy elhallgatta előle az igazságot, előbb kellett volna szólnod, tett szemrehányást. Azonnal feljelentette a testvérpárt a rendőrségen a rombolás miatt.
Marinka most már éjjel-nappal Nusival volt, Kismari is hozzájuk ment haza, csak az éjszakát töltötte otthon. Apja lecserélte a zárakat. – Nem kell félned, ide csak az jön be, akit te beengedsz! – Könnyű ezt mondani gondolta lánya, akinek esténként fülébe csengett Pali fenyegetése, amire remegés fogta el, kiverte a víz, álmatlanul forgolódott ágyában, megviselt idegei különös képekkel ijesztgették. Ha mégis sikerült elaludnia, Sára elégedetlen, halvány arcával álmodott. A faház természetes reccsenéseire, apró zajaira beteges riadtsággal reagált, ágya mellett elemlámpát tartott, és minden valós vagy képzelt neszre végigimbolygott vele a házon, de a galériára nem mert felmenni. Senki nem tudta, hogy párnája alatt kést rejteget.
Múltak a hetek, lassan megnyugodott, az ikrek felszívódtak, remélte hazamentek. Egyre többször hagyta nyitva az ablakot, mert forró volt az ősz. Rémálmai megszűntek, néha Péterrel álmodott, aki azt bizonygatta, hogy hiányzik neki és Marinka is. Lágyan megcsókolta, keze melle után kutatott. Hirtelen felriadt, a test valóságos volt, fölé hajolt, érezte forró lélegzetét. Páni félelem fogta el, rémülten kapott a zseblámpa után, de idegességében leverte. – Én vagyok - suttogta az ismerős hang, és még azt akarta mondani - Bocsáss meg! - de a kés elvágta a többit.