Az őrangyal.

Lassan ment, minden kirakat előtt megállt. Több osztálytársa is megelőzte, pedig ők sem siettek. Magányos gyerek volt, kicsit különc, a szünetekben is  rajzolt játék helyett. Ha az udvaron voltak lekuporodott valahova, térdére fektette füzetét, és elmélyülten koptatta a grafitot. A rajzok különösen élénk fantáziát jeleztek, olyat, amit még nem nyesett formára a kötelező tanmenet. Társai megbámulták rajzait, kérdezgették, de a kissé bizonytalan,hosszú magyarázatokra már nem figyeltek. Sokáig húzta az időt, szerett sétálni a mozgalmas, napfényes utcákon, de egyszer minden jónak végeszakad, hazaért. A régi bérház kopott, fa ajtaja is nyomasztóan hatott rá, bár fel volt szerelve a legújabb technikával. Ha megérintette  kulcsa kerek tartozékával azonnal kinyílt, majd be is csukódott mögötte. Ezt különösen nem szerette, úgy érezte, hogy ilyenkor nem a külvilágot zárja ki, hanem ő lesz bezárva. A homályos  kapualj, a kihalt lépcsőház csak fokozta a hatást. Míg fölfelé igyekezett a harmadik emeletre, nehéz táskája visszahúzta a kapuhoz. A tudat, hogy senki nem várja otthon, hogy a lakás üres, csak egyedülléte népesíti be furcsa hangokkal, szorongással töltötte el. A négy méter magas falak oly messzeségbe emelték a mennyezetet, hogy elveszettnek érezte magát alatta. A sötét, rusztikus bútorok és az öreg, száradó parketta halk reccsenései, a súlyos bársonyfüggönyök esetleges mozgásai, kicsit ijesztették. Azonnal felkapcsolta a villanyokat, de a mesterséges fények, csak bántó kontrasztot adtak a kinti napsütéssel. A kapaszkodót apjának képei jelentették, tompa, meleg színei a fény hatására felízzottak, és ettől még a hűvös falak is meleget leheltek. Szobájában -  aminek bútorzata kicsiben olyan volt, mint a a lakás többi része - ledobta táskáját, és a konyhába ment. A mikróban megmelegítette ebédjét, a hűtőben  talált gyümölcsöt és a közeli cukrászdából süteményt.

Este 8 óra felé megjött anyja is. Fáradt volt, megcsókolta a fejebúbját, és belenézett a készülő rajzba. Felsóhajtott – Mindig ezek a furcsa állatok! Nem rajzolnál egyszer csendéletet, egyszerűen csak virágokat, amikből nem mászik ki semmi meghökkentő? – Hanna nem reagált az ezerszer hallott mondatra. – Az iskolában minden rendben? – kérdezett vissza anyja a válla fölött, de a kérdés költőinek bizonyult, mert a választ be sem várva, elment zuhanyozni.  A víz barátságos zubogása, és az elképzelt látvány - szép karcsú anyja, ahogy szembenéz a zuhanyrózsával, mely előbb játékosan megvakítja, majd símára nyalja  hullámos haját – javításra késztette. Kezében a ceruza derűt varázsolt, a dús szirmok közül kémlelő, bolyhos állatka, korábban gondterhelt arcára. A gyakori kritika jogos volt, de eredménytelen. A sokasodó rajzok apró szörnyei, az emberarcú állatok, egyaránt nélkülözték a Walt Disney féle édeskés bájt,  és a modern rajzfilmfigurák csúnyácska, elnagyolt vonásait. A szemlélő aprólékosan kidolgozott, a természetes környezetből váratlanul előbukkanó, furcsa állatokkal találkozott. Képeinek jellegzetessége, a  rajzlapból kitekintő óriási, az egész arcot uraló  szempár volt.

A kész rajzot odatartotta hosszan  apja bekeretezett fényképe elé, majd elégedetten elsüllyesztette a többi közé. Anyja fején a turbánná  csavart törülközővel, tanúja volt a jelenetnek. Szive elszorult, egyre gyakrabban érezte, hogy nem tudja pótolni Hannának az apját, aki két éve halt meg. Annak okát, hogy lánya azóta száműzte a színeket rajzaiból, végig se merte gondolni.

Hanna egyik nap hiába kereste kulcsát, teljesen feltúrta táskáját, de nem került elő. Nézte  a lakók névtábláját, kinek csengethetne fel, hogy beengedjék. Most jött rá, hogy milyen visszavonultan élnek ebben a házban, nem ismert senkit. Szerencséje volt, jött a fiatal, gyors lábú postás, beengedte kérdezés nélkül, és elviharzott mellette az emeletre. Hívhatta volna anyját is, de tudta ma nehéz napja van, nem elérhető. Megvárja majd az ajtó előtt, amíg papír és ceruza van, nem unatkozik. Szokásos pózában a lábtörlőre  kuporodott.

– Elhagytad a kulcsodat Hanna?  -  meglepődve nézett fel, egy idős, fehérkötényes asszony árnyékolta be a rajzlapot. A szeme halványkék, arca régi, gyűrt selyem, illata aromás leves, édes piskóta izgató keveréke. A kislány gyomra jelezni kezdett. – A szomszédod vagyok, Katus, csak így egyszerűen.

Hanna később megpróbált visszaemlékezni, hogy került Katus lakásába, és honnan tudta a nevét? Úgy tűnt, hogy minden emléket elnyomott a húsleves íze, a benne úszkáló, vajszínű, kövérre hízott grízgaluska, a friss, levegős piskótakocka, megfestve érett meggyszemekkel.  Kiéheztetett érzékszervei mohón szívták be Katus konyhájának illatát. Ilyen is lehet egy konyha? Eszébe jutott az otthoni, az igazi illatoktól mentes, szinte steril, ahol a vásárolt ételeket csak felmelegítik, és a sütemények mindig másnaposak.

Ebéd után Katus betessékelte a nappaliba, hogy írja meg a leckéjét, vagy rajzoljon, ahogy jólesik. Itt érte Hannát az ízek után, a második roham, a színeké, mert ebben a szobában fellelhető volt  minden árnyalat. Virágos függönyök, hímzett, színekben tobzódó párnák, élénk színű, kis, rojtos szőnyegek, mélyvörös brokáttal behúzott bútorok. A porcelán lámpa  az asztal fölött olyan volt, mint egy rózsaszínű, díszes levesestál, amit vastag,bordó selyemzsinór erősített a mennyezethez. Ösztönösen felkapcsolta a villanyt, és  az ámpolnán körben élni kezdtek, a finom rajzú, pasztellruhás, táncoló, női alakok. A tizenkét éves Hanna számára otthona letisztult, elegáns, kicsit távolságtartó miliője, nem lehetett versenyképes, Katus  harsogó színekben pompázó, mégis egyfajta harmóniát árasztó lakásával szemben. Ő aki apja halála óta fekete-fehérben látta a világot, most  szivacsként szívta magába a színeket és illatokat. Azonnal otthon érezte magát, ebben a barátságos, tarka fészekben. Végignézte a falakat borító képeket is figyelmesen, ahogy apja tanította. Mikor Katus belépett, látta, hogy Hanna az egyik kép előtt álldogál, amin egy hídon áthaladó kislányra, kiterjesztett karú Angyal vigyázott. Kérdő tekintetére azonnal jött a válasz. – A képen egy  őrangyalt látsz. –  mivel Hanna  továbbra is csak megbabonázva, és szótlanul nézte, folytatta. – Mindenkinek van őrangyala, neked is. – Hanna váratlanul elnevette magát. – Nekem ugyan nincs, sose láttam. -  Katus nem zavartatta magát – Mert láthatatlan. Mit gondolsz, ha nem vigyázott volna rád, most itt beszélgetnénk?  Ott ülnél a kapu előtt, ha nem jön a postás egy váratlan távirattal, vagy az ajtótok előtt, ha nem nézek ki az ablakon. – Ezek véletlenek. – mondta bizonytalanul, kicsit dacosan. – Attól, hogy nem hiszel benne, még létezik. – zárta le Katus a vitát.

Anyjának még napokig erről a délutánról mesélt, de az őrangyalról nem tett említést, mert lelke mélyén érezte, hogy kétségeit az angyal létezését illetően, anyja csak megerősítené. Hanna és Katus barátsága nem szűnt meg, hetente egy-két délutánt együtt töltöttek. A kislányt egyre jobban vonzotta a kép, titokban azt kívánta, igaz legyen amit Katus mesélt. Egyik délután  fehér zsírkrétát, meg fekete kartonpapírt vásárolt, és rajzolni kezdte saját őrangyalát. A kép szépen alakult, a karcsú, könnyed test szinte úszott a levegőben, a szárnyak olyan tökéletesek voltak, hogy hallani vélte suhogásukat. A lebegő, fehér ruha finom redői, lágyan az angyal testére simultak, és a kitárt karok ölelését szinte érezte. Már készen volt a fej is a körötte repkedő hosszú hajjal, csak a lényeg, a szem hiányzott.

. Ha  anyja megjött este, eldugta a rajzot, egy alibi papírt vett elő, és a kiváncsiskodó  boldogan látta, hogy a lassan készülő rajzon csak virágok vannak. Hanna egyhangú színvilágába az angyal szeme hozott áttörést. Sokáig tartott míg elszánta magát, pedig az első perctől tudta, hogy a színe csak kék lehet, nem is akármilyen kék, hanem más kékekhez nem hasonlító, minden létező kéket magába foglaló. Nem zsírkrétát használt, hanem temperákból keverte ki. Elfogyott pár tubus, mire sikerült eltalálni az igazit. Mikor az üres, mandula formát megtöltötte tartalommal, az angyal szemei azonnal élni kezdtek. Hannát nézték vigyázó-, szerető-, katuskéken. Mióta az angyalt a lakásban tudta, hazatéréskor első útja hozzávezetett, nem ijesztették többet a sanda  bútorok és álnok függönyök, szorongását mintha elfújták volna.

Egyik nap anyja szokatlanul korán jött haza, Hannának alig maradt ideje elrejteni az angyalt. Kár volt kapkodnia, mert nem figyelt semmire, csak belezuhant az ágyba. A kislány  teát főzött, lázat mért, patikába szaladt. Hiába a gondos ápolás, nem lett jobban, a magas lázat nem nyomták le tartósan a gyógyszerek. Hanna saját didergő emlékeire támaszkodva hűtőfürdőt készített, de anyját már nem tudta eltámogatni a kádig, annyira gyenge volt. Ijedtségét fokozta, mikor dobálni kezdte magát az ágyon, és őt sem ismerte meg. Összefüggéstelenül, izgatottan beszélt, mintha halott férjével pelekedne, hogy miért hagyta egyedül?  Hanna komolyan megrémült. Éjfél volt már, mikor átrohant Katushoz, és verni kezdte az ajtót, a csengőről megfeledkezve. Az asszony olyan hamar nyitotta ki, mintha mögötte állt volna. Mályvaszín pongyolájában, hímzett posztó papucsában, úgy suhant a kislány előtt, mint egy jelenés. Az események ettől kezdve felpörögtek. Megjött az orvos, Hannát kiküldték a szobából, de az ajtóhoz tapadva mindent hallott. Vírusos influenza, szűrődtek át a szavak. Anyja valami kombinált injekciót kapott, és Katus pontos eligazítást az ápolást illetően.

Hanna csak akkor volt hajlandó lefeküdni, mikor látta, hogy anyja lassan megnyugszik, és a láza is csökken. Pizsamájában már félig alva visszabotorkált, és az angyalt felragasztotta a falra, az ággyal szemben.Katus megnyugtató jelenléte és a fáradtság megtette a magáét, percek alatt elaludt. A betegnél a hagymázas, önkívületi állapotot, egyfajta kábaság váltotta fel. Mikor forró homlokán borogatást cserélt Katus, és elsimította az izzadt fürtöket, az anya sötét szeme idegenül kutatta arcát, fejét forgatva kereste a másikat, akit ismert. – Katus vagyok, tudja a szomszéd – duruzsolta lágyan. – Hannát lefektettem, itt maradok, vigyázok mindkettőjükre, amíg meggyógyul. Aludjon, nem lesz semmi baj.  –  szavaira, az anya feszült teste elernyedt, tekintete mélyén halvány felismerés derengett. Pillantása hosszan megült Katuson, majd vándorolni kezdett a félhomályos szobán, és akkor meglátta az angyalt. Sokáig nézte, majd tekintete újra Katusra siklott. Elalvásig felváltva nézte a két látomást, míg az álom egyetlen képpé mosta őket.