Ég és föld között

A csoporton végigfutott az izgalom, a tekintélyes méretű turisztikai ballon kikötve várakozott a felszállásra és időnként rakoncátlan ebként türelmetlenül rángatta kötelét. A légi kalandra várók között szinte minden korosztály képviseltette magát.
 Az iskolások, akik legelöl álltak elemükben voltak, a fiúk, mutáló hangjukon azzal ijesztgették a lányokat, hogy ki fog pukkadni a ballon, elszakad a kötél, és élvezték, hogy azok megjátszott félelemmel, éles szoprán hangon sikongattak. Törékeny tanárnőjük szinte elveszett a nagyra nőtt kamaszok között. Először csitította őket, majd arra gondolt, hadd hangoskodjanak, talán így vezetik le szorongásukat. Remélte, hogy a ballonos repülés bátorságpróba, jó kaland lesz.
A gyerekek mögött apácák álltak fekete köntösben, fehér fityulával, mint két felröppenni készülő fecske. A középkorú már megbánta, hogy engedett fiatal társa könyörgésének, profánnak érezte jelenlétüket a csoportban. Egyre többször kapta magát gyengeségen, ha Ágnes nővérről volt szó. Az ifjú nővér olyan nyitott és kíváncsi volt a világra, mint egy gyerek, és olyan keveset is tudott róla. Szinte anyai aggódás ébredt benne, ha a jövőjére gondolt. Nehéz hívatás az Irgalmas Nővéreké, rossz rágondolni, hogy ez a gyermekkort alig elhagyó teremtés naponta találkozik majd az elfekvők alkonyi poklával és az odabútorozott halállal. Mielőtt még élne. Komor gondolataiból egy viccesnek szánt mondat zökkentette ki.
 – Nem eshet bajunk, két apáca is imádkozik értünk, ha szakad a kötél – az útjára engedett poént női kuncogás jutalmazta.  A jókedvű kettős, Éva és Gábor, állami cégnél dolgozott, egymással szembefordított íróasztalnál ült, együtt ebédelt, kávézott, közben csípős, tabukat döntögető megjegyzésekkel szórakoztatta egymást. Párjaikat sem kímélték, pár hónapos házasságuk buktatóin szokatlan őszinteséggel élcelődtek.
- Péter mániákus rendrakó – panaszkodott Éva gyakran – székeket, vázákat tologat, ha nem a hely mértani közepén állnak, rendszeresen eldugja a hajkefémet is – rázta méltatlankodva makacsul göndörödő haját, amit hiába igyekezett trendivé simítani.
- És hová dugja? – érdeklődött lanyhán Gábor.
- Hát a helyére – pukkadozott a nevetéstől – hiába mondom, hogy ott a helye, ahol hagyom. Tudod, a patikus egy különleges állatfajta, pedantériája már-már kényszeres, volt rá eset, hogy megterítettem a vacsorához, míg félrenéztem, visszapakolt mindent a hűtőbe.
- Nálunk sokszor vacsora sincs, mindketten azt gondoljuk, a másik vásárol. Ami azt illeti, egy könyvtáros sem egyszerű eset, mikor Zsuzsi hazahozza az új könyveket, addig használhatatlan, míg valamennyit el nem olvassa.  Azzal védekezik, egy könyvtárosnak tudnia kell, mit ajánl az olvasóknak.
- És a csendkúra alatt szex sincs?
- De van, csak a gyorsított változat, mert utána még olvas.
- Praktikus. Nálunk másként működik, Péter váratlanul tör rám, mint a szélvihar, felkap, átcsörtet velem a nappalin, be a hálóba, akkor persze nem törődik a rojtokkal.
- Én arra „indulok” be – vallott Gábor - mikor fehér, koleszos ingében ül az ágyon, amiről közös időszámításunk kezdete óta lóg a csipke, egyszer csak összecsukja a könyvét, leteszi a szemüvegét, rám néz, egy lassú mozdulattal kihúzza kontyából a hajtűt, megrázza a fejét, és akkor a vállára zuhan az a rengeteg, fényes, fekete haj.
- Jól kitalálta, minden elismerésem! Szeretném megismerni, csináljunk közös programot!
Most itt várakoznak mind a négyen, Éva és Gábor szokott formáját hozza, a másik kettő a jobb és bal szélen asszisztál összeszokott párosukhoz.
- Miklós, jól vagy, nem gondoltad meg magad? – kérdezgette egyre gyakrabban férjét – Még visszafordulhatunk. Nem bánt a zaj? – célzott az előttük állók „viháncolására”. Az asszony arca, hangja kellemetlenül, fontoskodó volt, egész lényén, ha létezik ilyen, genetikailag kódolt szürkeség ült. Már kislányként, nagylányként is jelentéktelen lehetett. Férje elutasítóan nézett rá, nem válaszolt. -  Csak jót akarok - darálta tovább, a mondat végén magasan tartott hangsúllyal jelezte a folytatást – beteg vagy, nem is tudom, miért mentem bele ebbe az őrületbe?
- Még élek Ilus, még élek. Látni akarom ezt a gyönyörű várost felülről is, amíg tehetem. -
 Házasságuk elsietett volt, a fiatal tudós mindig másra, távolabbra figyelt, nem az orra előtt lévő dolgokra. A lány szerény volt, átlagos, nem voltak olyan vágyai, amik egy házassággal ne teljesültek volna. A háttér, a rendben tartott otthon, a gyermektelen csend, zavartalan nyugalom, mind-mind tudományos pályáját segítette. Súlyos betegsége döbbentette rá, hogy egy idegennel élte le az életét. Betegsége kiszolgáltatottá tette, az addig működő, íratlan szabályokat az asszony azonnal átértelmezte mikor hatalma lett a teste fölött. Harcolnia kellett mindazért, amit még megtehetett volna: a reggeli feketéért, kollégái látogatásáért, az esti olvasásért, a nyitott ablakért, a sétákért, vagy ezért a lebegő utazásért.
 Az idős hölgyet nem csak az előttük állók viháncolása, de a mögöttük nyafogó kislány is idegesítette.
- Apu, sokat kell még várni? – kérdezgette olyan gyakran, hogy az egyik kérdés a másik farkába harapott.
-  Még pár perc, Anikó – nyugtatta apja. Egy négy évesnek az idő ismeretlen fogalom, a pár perc nem mond semmit, nem igazítja el az időben. A kislány is egyre nyűgösebb lett.  Apja felemelte, hogy elterelje a figyelmét, kimenekítette a körülötte álló lábak erdejéből. Türelmesebb volt, mint máskor, mert mellette állt álmai nője, aki reális eséllyel pályázott a második feleség státuszára, akinek bizonyítani akarta, hogy apának is kiváló.  A pénzes vállalkozó kívánatos férjnek tűnt, csak egyetlen bibi volt az életrajzában, Anikó. A férfi nem sejtette, hogy minden figyelem, kedvesség, ami a kislánynak jut, az Bellánál rossz pontnak számít.
 Utolsóként egy fiatal fotós lépett a ballon kosarába nélkülözhetetlen társával, a nyakában lógó, szuper optikával felszerelt fényképezőgéppel.
 A ballon pilótája megvárta, míg elhelyezkednek, elcsendesednek, aztán ismertette az utasokra vonatkozó szabályokat. Közölte, hogy a ballon százötven méteres magasságban fog lebegni a város fölött, majd kellemes szórakozást kívánt.
 A hatalmas labda finoman mozgott, mintha egy óriási tenyér emelné óvatosan a magasba. Mindenki lefelé nézett, érdekes volt, ahogy távolodtak, úgy vált maketté alattuk a város. Az emberek aprók lettek, mint a hangyák, a villamosok mozgó, sárga vonalakká, eleven térképpé váltak, az autók futkározó bogarakként hemzsegtek az utakon. Legtovább a magas épületek, építmények nyújtózkodtak utánuk, de kis idő múlva azok is felnéztek rájuk.
 A tanárnő maga köré gyűjtötte a gyerekeket, nem akart ismeretterjesztő órát tartani, nem kívánta elvenni tőlük a közös program kötetlenségét, játékot kezdeményezett: mindenki tippeljen, milyen sorrendben győzi le a ballon a híres építményeket. Először a Halász-bástya esett ki, majd a Mátyás templom, az Országház, végül a Citadella.
A kötél megfeszült, a ballon lágyan ringott erős pórázán, az utasok szeme előtt kibontakozott a tágas horizont, a gyönyörű panoráma, a Duna szürkéskék, fényes fonala, amit a távolság párába gombolyított.
Mindenki egyszerre beszélt, szinte zenei volt az összhang, csak néha zavarták meg disszonáns hangok, a csodálat önfeledt sikolyai. Az össznépi gyönyörködés után Éva és Gábor félrevonult kicserélni friss benyomásaikat.
- Jól elvannak, vajon miről beszélgetnek? – néztek Zsuzsi és Péter felé.
- Biztosan a legújabb kedvencről Centauriról, az írói képzelet hitelességéről – Gábor naprakész volt a témában.
- Örülök, hogy összebarátkoztak – lelkesedett Éva - Szerencsés vagy!  Zsuzsi imádnivaló, a tornacipőjétől a feje búbjáig. Hosszú szoknya, laza felső, igazi bölcsész.  Ne rontsd el, ne akarj belőle unalmas háziasszonyt faragni!
- Tanuljak meg főzni?  
- Akár! – vihogott Éva. – Mit szólsz Péterhez?
-  Szimpatikus, passzoltok egymáshoz. Dolgozz serényen a mindennapi kupin, érezze, hogy szükség van rá.
- Rajta vagyok, nem esik nehezemre – nevetett.
Az idős házaspár mellett támasztották a kosár oldalát, hallották, ahogy az asszony fáradhatatlanul bombázza férjét aggályaival: ilyen bolond ötlet is csak neked juthatott az eszedbe, megfázol, lázas leszel, megint hívhatom az orvost, soha nem vigyázol magadra, soha nem hallgatsz rám…
- Ez a nő rövidesen sírba viszi a férjét csupa jó szándékból – súgta Gábor.
- Még a levegőt is elszívja előle, hogy aztán szájon át lélegeztesse – duplázott rá Éva vitriolos stílusban. Csak azon csodálkozom, hogy milyen békés az öregúr, az arca is megszínesedett.
- Titokban füldugót használ – kacsintottak össze.

A vállalkozó megérzett valamit Bella hangulatából, mert letette kislányát, hadd mozogjon kicsit, és békíteni kezdte sértődött párját. Kis hezitálás után a fülébe súgta a megfelelő varázsszavakat, melyek azonnal hatni kezdtek.
- Balira? Csak mi ketten? Úgy szeretlek!
Anikó rohangálni kezdett a ballon kosarában, élvezte a mozgást, egyre többször kötött ki az ifjú apáca, Ágnes, karjaiban. Fogócskáztak, repült a fekete szoknya, szelet és jókedvet kavart,
 elbújni is lehetett dús ráncai között, hiába keresték az iskolás lányok, a huncut szoknya csak halkan kuncogott, s mikor elfáradt, ölbe vette, betakarta.

A fotós a felszállás óta szenvedélyesen fényképezett. A ballon kosarán végigaraszolt, hogy minden irányból megörökíthesse a várost madártávlatból. Lefotózta a fények, árnyékok szeszélyes játékát az épületek homlokzatán, melyek újabb és újabb részletet emeltek ki, tettek hangsúlyossá. Imádta a hidakat is, ahogy acélkarmaikkal tartják össze Pestet és Budát. Néha annyira kihajolt, mikor a Duna ágyába taposó, vaskos hídlábakat fotózta a körötte dühösen örvénylő folyóval, hogy a pilóta kénytelen volt figyelmeztetni. Később az utasokat kezdte fotózni, mindenkiről rengeteg felvételt készített, mert szerinte törvényszerű, hogy a sok-sok kattintás között lesz egy, ami az alany igazi arcát mutatja. Ez a jó a digitális fotózásban, magyarázta a mellette állóknak, gond nélkül lehet szelektálni. Később felfedezte magának az apácákat, Mária nővért, aki megértő pillantással kísérte Ágnest, a mindig kritikus optika végül az ifjú apácára fókuszált, és többé nem is akart elmozdulni róla.

Nem tűnt fel senkinek a pilóta nyugtalansága, aki egy ideje a ballon körül matatott, az eget leste, melyen grafitszürke felhők gyülekeztek, torlódtak egymásra.
- Leereszkedünk száztíz méterre – közölte hangosan – kapaszkodjanak erősen! - A váratlan bejelentésre csend lett, ami csak akkor oldódott, mikor elérték a jelzett magasságot. A nyugalom nem tartott sokáig, mert hirtelen  vad szélroham csapott le a ballonra olyan erővel, hogy a kapaszkodók kilengtek, mint a zászlók, akik pedig elengedték a peremet, azokat egyszerűen átsöpörte a túloldalra. Az ijedség és a méltatlankodás hangjai összekeveredtek, majd felerősödtek mikor a következő szélroham még durvábban hintáztatta meg az emberekkel teli kosarat.
- Hasaljanak le! Kapaszkodjanak egymásba! – ordította a pilóta.
Kitört a pánik, sikolyok, ordítások versenyeztek a süvítő széllel. Mindenki a társát, hozzátartozóját kereste.
- Gyerekek, ide, hozzám! Hasaljatok le! – üvöltötte túl a hangzavart a tanárnő. Mikor végre egy kupacban voltak, aggódva sorolta a neveket. A válaszokat elnyomta a zaj és a félelem - Mind megvagytok? Igen, megvagytok mind a heten – tapogatott és számolt – Kapaszkodjunk össze, vigyázzunk egymásra! –
- Ilus! – rántotta le a rémült asszonyt férje a földre az első szélroham után. Maga sem hitte, hogy még ekkora ereje van. –  Nem szabad felállni! – szólt rá határozottan, mikor ellenkezett.
- Meg fogunk halni – sikoltozott a felesége - az egész a te hibád – parázslott elő a szemrehányás a félelem alól.
- Senki nem fog meghalni – szorította magához. A két könnyű, öreg testet, mint a falevelet, hajszolta kíméletlenül a szél.
Mária nővér megpróbált odakúszni Ágneshez, aki a ballon padlóján ült hátát a peremnek döntve, és némán ölelte Anikót, fehér arcán döbbenet ült. A gyermek sírása térítette magához, aki apját hívta. A pillanatnyi szélcsendben, mikor a kosár csak annyira mozgott, mint a saját súlyától visszalendülő hinta, megpróbált arra araszolni, amerre az apát sejtette. A következő, erős szélroham azonban visszalökte, és durván a peremhez csapta őket. A rémült kislány éles, kétségbeesett hangja átsuhant a testek fölött, s mint egy kilőtt nyílvessző, apja fülébe fúródott. A férfi a hisztérikusan vergődő Bellát próbálta leszorítani, aki mindenáron föl akart állni, hogy kiszálljon. Az összeomlás határán lévő nőt győzködte, ha nyugton marad, nem lesz semmi baja. – Maradj fekve, megkeresem Anikót! - Nem hagyhatsz itt! - markolt a ruhájába – Kiszabadította magát, indulatosabban, mint szerette volna. Két lökéshullám között feltérdelt, szinte azonnal észrevette az apácát és a zokogó gyereket. Átmászott az előtte heverő testeken nem törődve a fájdalmas nyögésekkel, az utolsó méternél megsegítette egy újabb szélroham, ami hátba kapta.  A könnytől, takonytól maszatos gyerek, mint egy kagyló cuppant a mellkasára és azonnal elhallgatott.
Ugyanaz a széllökés a férfi után induló Bellát, Máriához, a másik apácához lökte, fejük nagy erővel csapódott össze, rázuhantak az emberi halomra. Ágnes, aki maga is bódult volt, elindult, hogy segítsen. Nem akart a fekvő testeken átkúszni, inkább talpra vergődött. Az ismét támadó szél akkora erővel lökte meg a ballont, hogy azt hitték, most fogja felfordítani a kosarat, és tartalmát szétszórja a város fölött. A fényképész, akit korábban elbűvölt a fiatal apáca, megrettenve látta, ahogy letépte Ágnes fejéről a fehér fityulát, ragadozó mohósággal fekete szoknyája alá kapott, és csak pillanatok kérdése volt, hogy magával ragadja. Ekkor az emberbolyból kinyúlt egy kéz, és lábánál fogva lerántotta az apácát.
A két fiatal pár éppen a következő, közös programot tervezte, mikor az alattomos szélroham a földre kényszerítette őket, kiszívta belőlük az életörömet, megismertette velük a félelem, a tehetetlenség bénító érzését. Bábként játszott velük, a perem felé lökdöste testüket, igyekezett széttépni egymást kulcsoló kezüket.
 A véletlenszerűen egymásra hányt emberek egy ideje már nem sikoltoztak, elcsendesedtek, csak gondolati jajszavuk, fohászuk volt, de eljött a perc, mikor már semmilyen formában nem ostromolták sem az eget, sem a földet. Az idő relatívvá vált, az őrült hinta csak lengett, lengett

Húsz perces tombolás után elállt a szél, a turisztikai ballont lehozták. A földön várakozó tömeg nagy megkönnyebbüléssel, ujjongással fogadta a hírt, hogy mindenki túlélte.