A hintaszék.

 Mikor becsukta az ajtót az utolsó rokon után, azonnal levette a fekete ruhát, és hozzálátott mosogatni. Ügyes, gyors keze alatt, újra csillogtak a poharak, fénylett a porcelán. Elégedetten gondolt arra, hogy mindenki dícsérte a szertartást, és a gyönyörű virágokat. Ha férje látja fentről, biztosan  elégedett.

   Mikor végzett, bement a szobába, és csak akkor tudatosult benne, hogy férje már nincs többé, mikor meglátta az üres hintaszéket. A hivatalos ügyek intézése, a szertartás megszervezése, és most a búcsúztató, még mind annak a szüntelen gondoskodásnak a része volt, ami eddig kitöltötte napjait. Most, hogy Gyula kint nyugszik a temetőben, a lakás körülötte rendben, úgy nézett ölében nyugvó dolgos kezeire,mint amikből kicsúszott egész eddigi élete. A kanapéra is ugrásra készen ült, de akkor eszébe jutott, férje már meghalt, ezért óvatosan hátracsúszott, és kényelmesen elhelyezkedett. Még az is megfordult fejében, hogy beleül a hintaszékbe, de a merész gondolatot  végül elhessegette. A hintaszék Gyula kizárólagos tulajdona volt, hidfőállása, ahonnan szinte az egész lakást szemmel tartotta. Kegyeletsértésnek számított volna, ha azonnal birtokba veszi. Észre sem vette, elszenderedett.

   Mire felébredt, a félhomály már kipárnázta a szobát, eltüntette a bútorok éleit, szegleteit, formájuk csak azért volt valóságos, mert ismerte őket. Beköltözött puhán a sarkokba, ott gubbasztott Gyula elárvult ágyán a kisszobában, melynek nyitva hagyott ajtaja fájdalmas rést nyitott az emlékeknek. Pedig ezek az emlékek soványak és csupaszok voltak. Talán a múló idő majd felöltözteti őket, és elhiteti vele, hogy volt valami szép is az életükben. Gyerek nélkül, férjével összezárva egy boldogtalan házasságban, és az aprócska két szobában, bűnhődött meddősége miatt. Gyula mindennap tapintható, néma szemrehányása, olyan nyomasztóan ült életük felett, mint a készülő vihar, ami sohse jut el az égzengésig, és az azt követő frissítő záporig. Haszontalannak érezte magát egészen Gyula betegségéig. Akkor kiteljesedett az élete, gyereke, férje lett egyszemélyben, elhalmozta gondoskodásával, szeretetével, de feloldozást nem kapott. Az is lehet, hogy elégedetlensége, piszkatúrája, sőt a legutolsó időben gyűlölködése, már a betegség velejárója volt.

   Hiába aludt délután, még mindig álmos volt, mintha az utóbbi két év álmatlansága most döntené le lábáról. Szöszmötölt kicsit a fürdőszobában, aztán megágyazott. Szinte bocsánatkérően csukta be a kisszoba  ajtaját,  mely eddig minden éjszaka nyitva volt. Ahogy letette fejét a párnára, már aludt is. A temetésről álmodott, sütött az őszi Nap, lába alatt tarka falevelek,akár a szőnyeg, a lélekharang hangja lágyan hintázott a levegőben, minden  olyan békés volt. Hátranézett, hogy mennyien jöttek el, de nem látott senkit, egyedül volt a koporsó mögött. A harangszó hirtelen felerősödött, követelődzővé vált, hangossá, sürgetővé, úgy érezte, hogy közvetlenül a füle mellett szól. Felült riadtan, első gondolata a csengő volt, amivel Gyula hívni szokta. Kiugrott az ágyból, papucs nélkül iramodott a kisszoba felé. A csengő szünet nélkül szólt, egészen addig, míg ki nem nyitotta az ajtót, akkor elhallgatott. Az ajtófélfának támaszkodott, és nézte az éjjeliszekrényt, rajta Gyula szemüvegét, és mellette a mozdulatlan, kis karácsonyi csengőt,  ami náluk sohasem töltötte be eredeti hivatását. Álmodtam az egészet - csillapodott le, pedig olyan valóságos volt. Kicsoszogott a konyhába, ivott egy pohár vizet, visszafeküdt, de már nem tudott elaludni.

   A csengő minden éjszaka ébresztette, néha többször is, és ő kábán, félálomban rohant, hogy vizet adjon, fájdalomcsillapítót, jó szót. Nem értette mi történik körülötte, mire odaért  a csengő néma  és mozdulatlan volt. Az éjszakák ugyanolyan zaklatottak lettek, mint mikor a férje még élt. A kialvatlansághoz egy idő múlva, valami halvány rémület társult. Ez nem lehet álom! Elhasznált idegei játszanak vele?

   Másnap első dolga volt, hogy letakarította az éjjeliszekrényt, a szemüveget és a csengőt belerakta egy cipősdobozba, és elsűllyesztette a gardrob aljába. A tudat, hogy a csengő nincs az ágy mellett, nincs elérhető közelségben, mert elszakította a helytől ahol funkciója volt, megnyugtatta, és azt remélte, elnémította. Az éjszaka közepén, a csilingelő hang azonban újra riasztott,hangosabban és türelmetlenebbül, szinte dühösen, nem adott időt az észlelésre,hogy magához térjen, csak automatikusan mozgásba hozta a régi reflexeket. Rohant férje szobája felé, tele önváddal, hogy  nem ébredt időben, de az üres éjjeliszekrény  visszarántotta a valóságba. Rémülten kapott füléhez, mert a csengő még egyre reklamált. Megállt, fülelt, a hang a gardrob felől jött. Mire odaért, elhallgatott. Odabotorkált a bejárathoz, felkapcsolta a villanyt. A szétáradó fény nem mutatott semmi rendkívülit, csak a gardrob ajtaja volt résnyire nyitva. Nem szokta kulcsra zárni, csak sietősen behajtja, volt már ilyen. De a csengő!? Lázasan túrta fel a szekrény alját, kirángatta a dobozt, letépte fedelét, a csengő és a szemüveg ott volt, de a két élettelen tárgy, nem adott választ semmire.

   Másnap mikor kivitte a szemetet, a tetejére dobta csengőt, és a zacskót szorosan bekötötte, majd az egészet a szemétledobó torkába dobta. Megkönnyebbült. Remélte azzal, hogy megszabadult a csengőtől, talán az éjszakák nyugalma is visszatér. Valóban, napok múltak el, jól aludt, kipihenten ébredt, kiment a temetőbe, rendezgette a sírt. A magányos élet új ritmust adott napjainak, dolgozni kezdett újra, esténként tévézett, és egyik nap beleült az eddig tabunak számító hintaszékbe is. Az enyhe ringás, és az unalmas film megtette a magáét, elaludt. Arra ébredt, hogy feje előre, hátra csuklik, követve a hintaszék mozgásának ritmusát. És ez a ritmus egyre vadabb lett, mintha a szék ki akarná dobni magából. Pánikba esett, két kézzel kapaszkodott a karfába. – Jaj ne, nem ülök bele soha többet! – ígérte kétségbeesetten. A hintaszék megállt, olyan hirtelen, ha nem kapaszkodik, biztosan kizuhan belőle. Ügyetlenül  kikászálódott, a szoba legtávolabbi sarkába menekült, és onnan nézte, ahogy a fényes, barna bambuszhintaszék, már moccanatlanul pihen a szoba közepén. Ami történt, annak már semmi köze álomhoz,vagy megtépázott idegekhez, ami történt, valóságosnak tűnt. Realitásérzéke még harcolt a nyilvánvalóval, igyekezett elfojtani minden olyan gondolatot, mely az ijesztő tapasztalatok elfogadása felé sodorta. Elhatározta a széket ereklyének tekinti, tárgyi emléknek, amivel ugyanolyan gyöngéden fog bánni, mint férje fényképével a komódon, időnként letörli róla a port.

Elhatározása megnyugtatta, és úgy aludt el, mint aki biztonságban van. Azt álmodta, ismét gyerek, szülei házának ablakából  nézi a kertet. Vihar készülődött, az ég komor volt, a fák lombjának panaszos susogását még a dupla üvegen át is hallotta. Orrát  és homlokát az ablakhoz nyomta, kis borzongással  figyelte, hogy a szél milyen keményen bánik a fákkal. Egyszer csak a ház előtt álló füzfa, máskor szelíd, védelmező gallya, mint zöld  ostor csapott az üvegre, pont az arca elé. Hátraugrott, mintha valóságos ütés érte volna. A szoba belsejébe húzódott, ráhasalt a pamlagra, és megnyugtató távolságból figyelt tovább. Ahogy a szél erősödött, a fűzfagallyak is szaporábban verték az ablakot. A ritmikus, surrogó hang elringatta. Az álom hirtelen félbeszakadt, felébredt, érzékelte maga körül a félhomályos szobát, de a surrogó hang nem szűnt meg, inkább erősebb lett, elnyomta az éjszaka egyéb neszeit. Felült az ágyban, kereste az idegesítő hang forrását. Torkába szinte belefulladt a kiáltás mikor meglátta, hogy a hintaszék ott ringatódzik a szoba közepén.

Térdét felhúzta, karjával átkarolta, ráhajtotta fejét, hogy elrejtse arcát, csak akkor nézett fel újra, mikor az első hajnali fény elijesztette a homályt , és végre csend lett.  Tudta, segítséget kellene kérni, de ami vele történt, még  sajátmagának is képtelenségnek tűnt, mit szólna hozzá az, aki ezt át sem élte. Azt hinné megőrült. -  Egyszer csak abbahagyja. – reménykedett, és most először gondolt határozottan, mint a bajok forrására arra, aki elment, de számára valami érthetetlen módon mégis itt maradt.

Az éjszakáktól rettegni kezdett, hiába volt fáradt, csak sokára tudott elaludni, mert állandóan fülelt, hogy a csendből mikor szűri ki érzékeny füle azt a zajt, ami nemcsak pihenését, de lelkibékéjét is megzavarta. Azonban hiába várta ébren, hogy rajtakapja, szembenézzen vele, az a valami, vagy valaki jól időzitett, megvárta míg elalszik, hogy elrepüljön egy jobb világba, és akkor csapott le rá, mikor az álom már megrongálta éberségét, és védtelen volt. Ha felriadt, csak magára húzta a takarót, többé nem volt rá kíváncsi, hiszen a paplanon átszűrődő zaj magával hozta a látványt is, kéretlenül.

Fordított életet kezdett élni, nappal aludt, éjjel  ágyában lapított, várva a reggelt.A hétvégével nem volt gond, de az irodában egyre többször koppant feje az íróasztalon. Munkatársai aggódva nézték sápadt arcát, a mély karikákat a szeme alatt. Végül  főnöke azt tanácsolta, irassa ki magát az orvossal. Ez talán még jót is tett volna, ha a munka és az emberi társaság hiánya, nem a legerősebb szálat szakítja el, ami a valóságos, félelmek nélküli élethez kötötte. Orvoshoz nem ment, képtelen lett volna a hitetlenkedő, szánakozó pillantásokat elviselni. A külvilággal csak annyi kapcsolata maradt, amit a heti bevásárlás jelentett. Keveset evett,lefogyott,gyenge és kábult volt, a megszakított alvásoktól, levegőtlenségtől.

Az egyik külösen rossz éjszaka után, fogta a hintaszéket, átvitte Gyula szobájába, és rácsukta az ajtót, mint engedetlen gyerekre anyja, aki már kifogyott a pedagógiai eszközökből. Éjfél felé, erős,furcsa zaj riasztotta. Ütődések, hangos koppanások törték meg az éjszaka csendjét. Az alatta lakó mogorva férfi, botjával verni kezdte a fűtőtestet, amivel teljessé tette a hangzavart.Résnyire nyitotta az ajtót, látta, hogy a hintaszék mintha megkergült volna, dobálta magát, neki-neki csapódva a többi bútornak. Nem tétovázott  – Istenem, felébred az egész ház! – kiáltással berobbant a szobába. Abban a pillanatban csend lett, a megjuhászodott hintaszék még egyet-kettőt ringott,és megállt. Felemelte, és visszavitte régi helyére a televizió elé.

Ezután az a képzete támadt, ha közel megy, és beszél hozzá, hatni tud rá. Új fejezet kezdődött kettősükben. Már nem bújt a takaró alá ha meghallotta a nyekergő, surrogó zajt, hanem beszélni kezdett hozzá, egyelőre csak az ágyból, kissé remegő hangon. Elmondta, hiányzik neki, hogy mennyire szerette, emlékezzen rá milyen gondosan ápolta. Végül megkérdezte, miért nem tud nyugodni, miért bántja őt? -  Amíg beszélt hozzá, a ringás is szünetelt. Sokszor órákon át, mint az imamalom, halk monotóniával ismételte a szavakat, csak hogy csend legyen.

Így teltek a hosszú éjszakák. Idővel kezdett türelmetlen lenni, olykor felemelte hangját,  szavaiban több volt a vád, a keserűség, mint a gyengédség.  Később az indulat kikergette az ágyból, fel-alá járkált, majd körözni kezdett a hintaszék körül, és egyre keményebben fogalmazott. Úgy érezte, hogy nem tudja elviselni tovább ezt az álhatatos, surrogó zajt, mely  mint a fűrész dolgozott agyában.

Egyik éjszaka, mikor elkezdődött a tánc, ami a korábbinál vadabb ritmust diktált, gyengesége ellenére szinte kiugrott az ágyból, kezeivel elkapta a hintaszék karfáját, előrehajolt, és belevijjogta egy odaképzelt arcba  - Elég!! Gonosz voltál életedben, gonosz vagy halálodban is! –  boldogtalan házassága minden megalázottságát, fájdalmát, a betegápolás testet és lelket megnyomorító éveit, és az utóbbi hetek lidérces éjszakáit sikoltotta bele a  csendbe. Már eszébe sem jutott, hogy felver másokat, átszakadt a józanság gátja.

Most nem ütötte senki a csöveket, a ház némán, megrettenve fülelt az éjszakában.

Szomszédja egy többgyerekes asszony kihívta a mentőket. Az orvosnak egy sovány, égő szemű, ősz hajú, zaklatott nő nyitott ajtót. Kis tétovázás után beengedte. A lakás tiszta volt és rendezett.

Megvizsgálom. – szólt az orvos barátságosan. Leültek egymással szemben, megfogta a vékony csuklót, érezte szapora pulzusát. – Mi történt? – tekintete érdeklődve tapadt a megviselt arcra. Olyan régen nem volt része ilyen figyelemben, hogy ömleni kezdett belőle a szó. Beszélt meddőségéről, a férje betegségéről, a temetésről, amikor az éjszakai csengőről kezdett beszélni, addig halk hangja felerősödött, pulzusa ijesztően felgyorsult.  Az orvos  adott egy nyugtatót. – Hamarosan jobban lesz. – ígérte – de ahhoz be kell vinnünk a kórházba! –

Nem tiltakozott, csak mondta tovább, sötét, kiégett szemei nem akarták elengedni az orvos tekintetét. A nyugtató hatni kezdett, már alig lehetett érteni mit mond. Két ápoló hordágyat hozott, engedelmesen ráfeküdt, de mikor felemelték, kicsavart nyakkal fordult vissza a szoba felé, és igatottan  próbált mondani még valamit, harcolva a nyugtató mindent elborító ködével. Az orvos közel hajolt, csak annyit értett. –  hintaszék!

Az ápolókhoz fordult  -  Ha levitték, egyikük jöjjön vissza a hintaszékért, úgy látszik fontos neki!