A kerítés.

   Marika  egy szüreti bálon ismerkedett meg az ellenállhatatlan, jóvágású rendőrrel, Ferivel, akit egyáltalán nem zavart, hogy a bájos leányzó gyűrűs vőlegényével érkezett a mulatságba.    Tekintet nélkül a körülményekre, huszáros rohammal vette be a lány szívét.  Sanyi a csöndes, szőke technikus, értetlenül, és tehetetlenül nézte, hogy sodorja el a többéves szerelmet, egy fekete hajú,  villogó mosolyú, rámenős forgószél. Marika helyett, be kellett érnie egy  üveg langyosodó vörösborral, amit szánakozó szomszédja diktált bele. Minden pohár után  megkereste szemével a lányt a táncolók között.

-         Kérd le, tied a lány ! – próbálta felszítani harcikedvét szorgosan töltögető vigasztalója. - Nincs egyenruhában, odavághatsz neki!

Mikor már sokadszor hangzott el a felszólítás, Sanyi összeszedte magát, és kissé bizonytalan léptekkel megindult a táncolók felé.  

-         Szabad?  -

A fekete szemű rendőr, mintha  véletlen lenne, mindig úgy fordította a lányt, hogy vőlegénye csak a hátával találkozzék. A jámbor fiúnak sok lett a fogócska. Megfogta Marika vállát, a lány az érintésre odanézett, bele közvetlen közelről, a fátyolos szemekbe.

 -  Szabad?

Feri magához rántotta a meginogni készülő lányt, és erős vállával meglökte vetélytársát.

-         Nincs lekérés!  - suhintott rá a hangja mint a korbács, és olyan sebesen ragadta magával partnernőjét, hogy szinte rendet vágott a táncolók között.

Sanyi megszégyenülve támolygott vissza az asztalhoz,  ahonnan pártfogója időben elszelelt. Még az alkohol gőzén át is érezte, hogy ebben a környezetben puhánynak, férfiatlannak tartják. Hazamegyek, határozta el időnként, és maradt.  Ott volt az asztalon a lány táskája, és a pohár bor, amibe éppen csak belekóstolt. Arra riadt fel, hogy a csillagos eget eltakarja valami oda nem illő árnyék. Felnézett, a rendőr állt fölötte, nagy izmos testével beárnyékolva, Sanyi amúgy is  borús kedélyét.  Marika nem jött közel, oldalt várakozott. Fel akart állni, de kemény kezek nyomták vissza a fapadra.

-         Itt a gyűrűd!  -  az aranykarika halk csobbanással merült el a fiú italában. A rendőr felkapta a lány kis, piros táskáját, aztán Marikához lépett, erős karjával átkarolta a sötétben várakozó fehér ruhát, és úgy ragadta magával, hogy Sanyi még a szelét is érezte.

A szüreti bál hozadéka egy viharos szerelem, és gyors házasság lett. Marika alig ocsúdott fel, már nyakig merült az asszonyi teendőkben. Munka után rohant haza, mert a telefon mindig percre pontosan csengett, hogy ellenőrizze otthon van-e?  

Az ifjú házasok Budapest egyik peremkerületébe költöztek,  egy két szobás házba, amihez nagy telek is tartozott. A rendőr határozott természete, és meggyőződése – amit nem rejtett véka alá – hogy  mindenhez jobban ért, sok keserű percet szerzett a fiatalasszonynak.

Eleinte visszanyelvelt, de hamar leszokott róla, mert ellenkezése,hosszú, kimerítő oktatásokat vont maga után.

Az első komoly összekoccanás akkor történt, mikor levágatta hosszú haját anélkül, hogy férjével megbeszélte volna. Kivörösödő arca, villámló tekintete, hamar meggyőzte, milyen helytelenül cselekedett.

Marika csendben átsírta ezt az éjszakát, és most először jutott eszébe az elhagyott vőlegény, a gyengéd, kék szemű technikus.Öltözködése szintén viták tárgyát képezte.A szoknyák hosszát, a blúzok kivágásának mélységét, a cipősarkak magasságát, Szabóné született Hajdú Mária számára, szigorú szabályok rögzítették, és az attól való eltéréseket keményen büntették. No nem tettlegesen, csak szóban, de azt olyan kimerítően, hogy egy asszonynak igen szerelmesnek kellett lennie ahhoz, hogy egy ilyen feddés után is, önfeledten áldozzon a szerelem oltárán.

Pedig Marikának ebben az elsietett házasságban, már csak Feri kemény és leleményes férfiassága volt egyedüli vigasza. A katonás drill, ami belengte életüket, lassan  betörte az asszonyt.  A régen nevetős, talpraesett lány csendesebb, határozatlanabb, félénkebb lett. 

Három éves házasok voltak, mikor terhes maradt. A gyermekvárás ideje alatt enyhült a szigor, hiszen megváltozott külseje nem igényelte a szoros felügyeletet. Megszületett  kis Ferkó, könnyű,gyors szülés volt, mellei duzzadtak a tejtől. Életének legszebb időszaka volt a babázás.

A viszonylagos nyugalom Ferkó iskoláskoráig tartott.  Akkor a rendőr úgy döntött, ideje, hogy kezébe vegye nevelését, és férfit faragjon belőle. Ez jó ürügynek tűnt egyúttal arra is, hogy lazítson  anya és fia szoros kapcsolatán,  és megszüntesse saját kirekesztettségét, amit Ferkó születése óta érzett.

Kemény időszak következett. Ferkónak ezentúl egyedül kellett elaludnia, és a kis éjjeli lámpa sem maradhatott égve.Elég nagy már, indokolta a rendőr, félelemre sincs oka, nem bántja senki. Egy zajos hét után Ferkó nem sírt, nem reklamált. Kicsit sápadt lett, és szótlan. Apja büszke volt a gyors sikerre.Esténként nevelő célzattal hátraküldte a sötét kertbe, egy-egy kint felejtett szerszámért.Kezdetben a gyerek, könyörgő szemekkel markolászta anyja kezét, hogy kísérje el. Az indulni készülő asszonyra férje keményen rászólt, és Marika, akit megbűvöltek a rászegeződő sötét szemek, nem mozdult.A távolodó gyerek sírása, az ő szemébe is könnyeket csalt. Feri sohse ütötte meg, mégis félt tőle. Pillantása alatt úgy vergődött, mint a gombostűre szúrt lepke. Ha kettesben maradt fiával, próbált magyarázkodni, gyengeségét mentegetni, de Ferkó csak lesütötte szemét, nem válaszolt.

Mikor Feri úgy ítélte, hogy a gyávaságot sikerült kiirtani fiából, akkor gyenge fizikumát kezdte saját eszközeivel erősíteni. Minden este és reggel izomerősítő gyakorlatokat végeztetett vele. Ferkó sokszor elsírta magát, izzadt, könnyektől maszatos arccal bukott a gyakorló szőnyegre, és kérte apját, hagyják abba. A férfi  Marika  erőtlen kisérleteit  -  hogy közbe lépjen  - sorra meghiúsította. Később ha tornára került a sor, az asszony egyszerűen kimenekült a szobából.

Eljött az idő, mikor Ferkó minden tiltakozás, és könnyek nélkül végezte a gyakorlatokat.  Teste mintha apját igazolta volna, megerősödött. Az hogy lélekben is megedződött, megkeményedett, akkor derült ki, mikor apja kívánságát, hogy rendőrnek menjen, váratlan határozottsággal utasította el. Technikumba iratkozott. A fiú lázadása otthon feszült légkört teremtett. Apja most először nem talált rajta fogást. A rendőr elkeseredve  látta, hogy egyáltalán nem hasonlít rá, hajlékony, szőke, csendes fiatalember lett. Apja olykor saját készítésű borától kapatosan azt hitte, Sanyit látja a legázolt technikust. Egy család voltak, de megfosztva mindattól a lelki kötődéstől, ami három embert igazán családdá tesz.

Ferkó mikor elvégezte a technikumot dolgozni kezdett. Szorgalmas volt, élére rakta a forintokat, mielőbb el akart költözni otthonról.

A 25. születésnapján nagy meglepetés érte,mikor felköszöntötték anyja házisütésű tortájával, és megitták apja savanyú borát. Szülei átadták neki a pár hónapja megüresedett, szomszéd ház kulcsait. Látszott rajtuk a meghatódás, hiszen sok év munkájának megtakarított filléreit nyújtották át. Ferkó némán állt, a tiltakozás, a visszautasítás kemény szavait, kétségbeesett erőlködéssel nyelte vissza, és nem nyúlt  a kulcsért. Hogy mondja meg, nem akar a közelükben élni? Felnőttként  is visszatértek gyermekkora kísértetei, amik ott laktak a sötét, barátságtalan szobában, és esténként életre keltek, ha kihunyt a lámpafény. Hogy néha még ma is összerezzen apja kíméletlen hangjára, ami esténként kiűzte a kertbe, ahol szembejöttek vele a sötétben, összes gyermeki félelmei. Hogy a kis szőnyeg máig őrzi vékony testének izzadtságát, keserű könnyeit, és mennyire fájt az anyja némasága, kihült öle, megvert tekintete, gyáva osonása. Hogy mondja meg?

   Azok ketten csak álltak, úgy érezték, a hosszú csend, nagy, meglepett boldogságot takar. A fiú nézte őket, tudta, szívükben fellobogózva ünneplik önzetlenségüket. Ez talán életük legmagasztosabb pillanata, odaadni mindent, amit munkával, pénzzel meg lehetett szerezni. Fogalmuk  sincs arról, hogy összekuporgatott filléreikkel, nem tudják visszavásárolni boldogtalan gyerekkorát. Fogalmuk sincs arról, hogy a legnagyobb ajándékot tőle kapják , ha elfogadja  a ház kulcsait.

Ferkó szorgos kezeivel újjávarázsolta  az öreg házat, és mikor készen lett, odaköltözött. Ritkán járt át szüleihez, a közös kerítésen keresztül váltottak pár szót. Az a fehérre meszelt, tágas szoba, amiben az ágya állt, hozta meg a rémálmok nélküli, mély alvásokat. Az esték nyugalmát sem törte össze semmi, és senki, a csendes falak között. Boldog volt maradéktalanul.

Egy baráti társaságban ismerkedett meg Mártával.  Az élénk, zöldszemű lány fehér arcbőre, szinte vakított, vörös, fiúsra vágott haja keretében. Ferkó úgy bámulta, mint aki csodát lát.  Csak ült, és pillantásával állandóan követte, hogy ne mulassza el egyetlen szavát, mozdulatát sem. A kitartó, de nem tolakodó figyelem, nem maradt észrevétlen. A lány leült mellé, és keresetlen őszinteséggel kérdezte meg:

-         Tetszem neked?

-         Nagyon!

Fél év együttjárás után eldöntötték, összeházasodnak. Márta egy kertészetben dolgozott, és aktív tagja volt a helyi zöldeknek. Ferkót teljesen lenyűgözte nyitottsága, életszeretete, határozottsága. Pont ellentéte volt mindannak, amit a fiú anyján keresztül, a nőkről megtapasztalt. Bemutatja szüleinek mielőtt összeházasodnak, határozta el, nem mintha véleményük bármilyen hatással lett volna választására, de úgy érezte, ennyi jár nekik.

Mikor a lánnyal együtt átlépte a szülőiház küszöbét, már nem voltak benne félelmek, ez a karcsú, kis, tüzes szellem itt az oldalán, garancia volt egy boldogabb életre. Anyja fogadta őket terített asztallal. Sürgött, forgott, közben kis oldalpillantásokkal leste fia választottját.

-         Jön apád is rögtön!

Mikor apja belépett, elhallgattak. A szépszál férfi fehér ingben, sötét nadrágban – mert megadta a módját – még mindig  dús, de erősen őszülő hajával, tiszteletet parancsoló jelenség volt. Pillantása azonnal a vendég arcára tapadt. Fia legnagyobb rémületére, a sötét, kígyóbűvölő szemek felízottak. Ismerte ezt a nézést, önkéntelenül átkarolta a lány vállát. Az egy bocsánatkérő mozdulattal megszabadult a védelmező öleléstől, és úgy állt ott karcsú, termetével, mint egy  facsemete, aki  a vihar sötét szemébe néz. A többiek a megmagyarázhatatlan feszültségtől  bénultan álltak.

-         Gratulálok a menyasszonyodhoz!  Havonta legalább egyszer, az őrszobán tölti az éjszakát. – fordult fiához sötét kárörömmel.

Marika  kétségbeesetten közbe szólt:

-         Összetéveszted valakivel Ferikém.

-         Ezt a vörös csutka fejet?  Soha!

Ferkó olyan indulattal lépett apja felé, mintha meg akarná ütni, de beleszaladt a rendőr kinyújtott kezébe, aki visszalökte.

-         Légy észnél! Nem egyszer szedtem össze, mikor hasonszőrű haverjaival ott ültek, feküdtek a porban, az utcakövön, és akadályozták a forgalmat, vagy fontos intézmények kapujához láncolták magukat,  legutóbb egy fához kötözte magát! -  mutatott hosszú ujjával a lányra – Ez tesz a törvényre, a rendőrre, többszöri felszólításra is, csak a képembe vigyorgott.

A lány zöld szemébe hirtelen felismerés költözött.

 - Maga az? .....Maga az!  Maga vonszolt végig nemegyszer durván, a lábamnál fogva az úton. A kövek a ruhán keresztül is véresre dörzsöltek. A többi rendőr kíméletes volt, különösen a nőkhöz.  Maga mindig engem választott, láttam az arcán, hogy élvezi, és ha tehette volna megüt, de a szabály, az szabály, igaz?  Azért elmerészkedett a törvényesség legszélső határáig a mintarendőr, ahogy kollégái csúfolták.

A zöld szemek gyémánt keménysége, és a hasonlóan kemény szavak, felsértették a férfi büszkeségét.

 - Na ki innen! Ha elveszed,  -  fordult a fiához  -  nem akarlak többet látni!

Ferkó elkapta a lány kezét, és kivonszolta a házból.  Az asszony meglódult , hogy visszatartsa őket, de a rendőr ujjai,  mint a vaskapocs, összezárultak csuklója körül.

Ferkó és Márta csendben összeházasodtak. Először a fiú el akarta adni a házat, hogy még véletlenül se találkozzanak apjával, de annyi munkát ölt bele, annyira a szívéhez nőtt, hogy nem tudta rászánni magát. A keménység, amit a rendőr belenevelt, meghozta gyümölcsét, a fiú felvette a keztyűt, nem menekült el. Az egymáshoz simuló telkeken, az öregek és fiatalok úgy dolgoztak mint az idegenek, egymás jelenlétéről nem vettek tudomást. A két kert éppen annyira különbözött, mint azok, akik művelték.

Marikáék kertje igazi haszonkert volt, ahol mindenféle zöldség, és gyümölcs megtermett. A kertet szigorú, mértani formákba kényszerítette a rendőr, ott csak az zöldülhetett, aminek ő megengedte. Marika virágoskertje, pár ásónyomnyi föld volt, a ház árnyékos oldalán, ahová nem volt érdemes mást ültetni. Az asszony tavasztól késő őszig, járkált kis vödrével, és kitartóan vadászta a gyomokat. Időnként átlesett a szomszéd kertbe, ahol minden évszakban virított virág. Tavasszal krókuszok, tulipánok, nyáron az illatos, sokszínű rózsák, a dús keblű, magamutogató dáliák, ősszel a kócos őszirózsák. A kerítés mellé a fiatalok a gyorsan növő Leyland ciprust ültették, melyet ha nem nyírnak formára, összekapaszkodó ágai, magas, zöld falat képeznek télen és nyáron, foglyul ejtve Marika vágyódó pillantásait is.

A rendőr életében mikor nyugdíjas lett,még nagyobb szerepet kapott a kert. Egész nap dolgozott, ásott, ültetett, metszett, permetezett. Olyan mennyiséget takarítottak be, hogy képtelenek voltak elfogyasztani.

 -  Vigyünk át a gyerekeknek! – kérlelte nemegyszer az asszony.

 -  Majd kapnak ha kérnek.  - hangzott a válasz.

De a felesleggel kezdeni kellett valamit. Ekkor kitalálta, hogy piacozni fog. Eleinte Marika is vele tartott, és csodálkozva figyelte férje átváltozását. Az otthon kritikus, mosolytalan rendőrből, a piacon előbújt a hajdani sármos, nagydumájú férfi.  Minden asszonyt, öreget és fiatalt egyaránt levett a lábáról. Széles mosollyal kínálta portékáját, közben vicceket mesélt, bókolt, recepteket ajánlott, kóstolót vitt a padlizsánkrémből, amit előző nap készített. A nők imádták. Nem tudott annyi árut vinni, hogy el ne fogyjon. Marika mint halvány díszlet álldogált mögötte, akit nem vett észre senki, és az sem tűnt fel amikor elmaradt, hiszen az egyszemélyes darab nélküle is nagy sikert hozott. Gyűltek is a forintok, és az ősz végére szép summa kerekedett  belőlük. A robotként megélt munka, az asszonynak legalább a vágyait tette szabaddá, egyre többet gondolt a fiára. Mikor közeledtek az ünnepek, nem találta helyét, látványosan férje kedvébe járt, hogy előrukkolhasson visszatérő kérésével:

-         Békülj ki Ferkóékkal!  Átmegyek hozzájuk , beszélek velük.

-         Ha átmész, ide nem jössz vissza! – mondta fenyegetően.

Közben Ferkóék telkén is megnőttek a ciprusok, besűrűsödtek. Egymásba fonódó ágaik nemcsak a látványtól fosztották meg Marikát, de elnyelték a hangokat is, melyekben olykor Ferkó nevetését vélte hallani. Egyedül a virágillat járt még szabadon a két kert között, de sokszor azt is visszaverte, hazakergette a permetlé szaga , melyet a szorgos rendőr fújt ki fáradhatatlanul, a még több termés reményében.

Marika sokat tűnődött azon, hogy miért nem látja a fiatalokat?  Sem a környék boltjaiban, sem utcájukban nem futott össze velük Kérdezősködni nem akart, félt hogy életük szégyenletes titka, -  mert ami történt úgy élte meg - kiderül. Még a véletlen is kibabrál velem szomorkodott, mert csak autójukat látta reggelente elsuhanni,és este a kocsi hangja jelezte, ha megjöttek. Eszével tudta mennie kéne, bekopogni azon a másik kapun, akkor is, ha az nem nyílik ki, ez meg bezárul mögötte. Gyáva volt, a rendőrrel  töltött hosszú évek alatt megszűntek baráti kapcsolatai, ismerősei elmaradtak, nem volt kitől segítséget, tanácsot kérni. Most úgy tűnt fiát végleg elveszítí. Egyetlen biztos pont maradt az életében, Feri önző, kisajátító szerelme, és az azt követő, szigorúan megrendszabályozott házasság.

Egy nyári délután, mikor Marika a paradicsomokat kötözte, váratlanul becsapódott valami a növények közé. Ez a valami, egy nagy, pettyes labda volt, és Ferkóék kertje felől érkezett.  A ciprusok méltatlankodva súrlódtak, mert némi közelharc után, átverekedte magát köztük egy kis betolakodó, aki kócosan, összekarmolt karokkal bukkant elő a zöld falból.  Egy hároméves forma, vöröshajú kislány, piros vállpántos ruhában.  Marikát a fejebúbjától a talpáig egy különös, zsibbasztó érzés járta át.

-         Az unokám!  -  álmélkodott, és örvendezett legbelül egy hang, mert megszólalni nem tudott. A haja színe mint Mártáé, megszelidítve Ferkó szőkeségével. Közben megindult a gyerek felé, keresztül az ágyásokon, talpa alatt halk roppanással búcsúztak a földi léttől, a zsenge uborkák. A kerítés ritka lécein át, látta a szívalakú  arcocskát, melyből fiának kék szemei néztek rá kíváncsian.

-         Néni!  -  kérte a gyerekhang  -  Add vissza a labdámat!  - és átdugta kezét a lécek között.

Az egész  testét átjáró zsibbasztó érzés, most hirtelen egyetlen, fájdalmas ponttá zsugorodott, kifakult blúza alatt.

-         Néninek szólít .....a saját unokám... nem tudja ki vagyok! -  Lassan megfordult, a szemébe toluló könnyektől vakon, kereste meg a labdát, és visszament a kerítéshez. Leguggolt a gyerekhez, és remegő hangon kérdezte:

-         Hogy hívnak?

-         Marikának.

-         Engem is! - még kicsit könnyesen, de már játékosan tette hozzá:

-         Mindketten Marikák vagyunk. -  A kicsi nevetett. A fájó, lüktető pont édes sajgással gyógyulni kezdett.

-         Most már megyek.  -  nézett rá komolyan a kislány, karját a labda után nyújtva.

-         Szervusz Marika!  -  köszönt el tőle, és felülről lágyan beleejtette kezébe a labdát. Aztán addig álldogált a kerítés előtt, míg a növények irigyen, újra összezártak.

Régen érzett ilyen boldogságot. Unokája van, aki az ő nevét viseli. Érezte a fia megbocsátott, a kislány nevével üzent. Úgy sietett a ház felé a hírrel, mint akinek kezébe nyomták az olajágat. Feri a patikamérlegen éppen vegyszert adagolt. A sebbel-lobbal belépő asszony megzavarta. A dühös villanás a szemében, máskor megregulázta volna, most azonban hatástalan maradt. Marika vibrált az örömtől, és az izgalomtól.

-         Ferikém, unokánk van, egy gyönyörű kislány! Most beszéltem vele a kerítésnél. Átmegyek hozzájuk!  -  a hangja olyan szilárd, és határozott volt, hogy elfojtott minden tiltakozást.

-         Ha elmész...

-         Tudom  -  vágott szavába türelmetlenül  -   nem jöhetek vissza!  –  tekintete furcsán elszánt volt  -  ha nem engednek be, lefekszem a kapujuk elé.

-         Bolond!  -  legyintett a férje, és nyúlt utána, hogy visszatartsa, de az asszony könnyedén elsiklott a mozdulat elől, mert számított rá, és szinte futott a kapuig. Még hallotta háta mögött a csattanást, és a kulcs csikorgását.

A rendőr visszament a házba, folytatta a méricskélést, de figyelme többször is elkalandozott. Este kiment a kertbe locsolni, a víz friss, selymes, suhogó hangja jólesett fülének, idegeinek. A pusztítás, amit a labda és Marika okozott,  elkerülte máskor éber figyelmét.   Rajtakapta magát, hogy a szomszéd kertet fürkészi, talán neki is megjelenik a csoda, ami egy pillanat alatt feldúlta életét.

Késő este volt mikor lefeküdt, lekapcsolta a villanyokat, de az álom elkerülte. Tekintete az ágy bontatlan felére siklott, mert hiányzott onnan egy arc, fülének a csendes szuszogás, kezének a másik könnyed esti érintése. Csak bámult a sötétbe órákon át.   Aztán felkelt, ahogy volt pizsamában  kiment a kapuhoz, kinézett a néptelen utcára. Nem tudta mit várt, csalódottan húzta be a kaput, és kis tétovázás után, nem zárta kulcsra. A házban felkapcsolta a villanyokat, és visszabújt az ágyba, kis forgolódás után -  abban a biztos tudatban, hogy megtett mindent mi tőle telt – végre elaludt.

Az éjszakában furcsa látványt nyújtott a teljesen kivilágított ház, melynek barátságos, sárga fénye, hívogatólag sugározta be a kapuig vezető utat, és az utcát is a szomszéd házig.

  .