Vallomások a könyvről

A kedvenc könyvet, a könyvek könyvét, nehéz annak kiválasztani, aki elolvasott már egy kis könyvtárra valót. Ha mégis választani kell, Márai Sirály című regénye volt az utóbbi tíz év befutója. A hivatalos toplista helyett, az én szubjektív listámon szerzett előkelő helyet.

Elismerem a történet lassú tempójú, de az első mondatoktól kezdve finom, intellektuális izgalom szövi át. Egy férfi és egy nő, örökérvényű csörtéje zajlik szokatlan körülmények között. Műfaját tekintve kisregény, de elnyomhatatlanul jelen van benne Márai költőisége. Játszik a szavakkal, a különös, tobzódó hasonlatokkal,  és az egészet beburkolja egy kis  balladisztikus homállyal. A férfiről csak azt tudjuk, hogy fontos poszton lévő hivatalnok, akinek kezében futnak össze a diplomácia szálai. A pontos dokumentálást Márai nem tartja  lényegesnek, mert elvenné azt a sugallmazó légkört, ami gondolkozásra, kombinálásra készteti az olvasót.

A történetet a háború foglalja keretbe, mely egyes nemzeteknek már kegyetlen valóság, másoknak közeli, létező fenyegetettség. A regény sarokpontjai: a beszélgetés a hivatalban, séta a hídon, este az operában és végül az éjszaka a férfi lakásán. Nyomon követhető, hogyan változik egyetlen nap alatt két ember kapcsolata, az egész izgalmas macska-egér játék.

 Első találkozásukkor a hivatalnok és a kérelmező áll egymással szemben, a finn tanítónő vízumért folyamodik. A szituáció mindennapos, a férfit mégis felkavarja, mert a fiatal nő tökéletes hasonmása, az évekkel korábban öngyilkosságot elkövető szerelmének. A régi kedves új kiadásban történő megjelenése, érzelmi lavinát indít el benne. Egymást követő hangulatai, hol kioltják egymást, hol rásegítenek, szeszélyesen dobálják, mint hullámok a fuldoklót. A rácsodálkozás pillanata tragikomikus, hogy ilyen megtörténhetett, majd feltámad kiváncsisága, az ismerős test okozta érzékiség, aztán a sértődöttség, Istennel perel, mert sorsa, szerelme nem volt egyedül való, megismételhetetlen, de nem késik a megkönnyebbülés sem,  ez a nő csak másolat, nem lesz képes úgy megsebezni mint a másik, az eredeti, de alattomban már ott bujkál a félelem is, hogy minden kezdődik előről. Hullámzó érzéseit a hivatalnok nyers stílusa mögé rejti. Kérdez és kérdez, mint egy kihallgató, aztán fellélegzik, mert az engedelmesen válaszolgató hang nélkülözi azt a fátyolos rekedtséget, ami még ma is a fülébe cseng „ Mondd, szivem, ez a szerelem?”  Kiderül, hogy a kínzóan varázslatos egyezés nélkülözi a lelket, csak a test, az üres  burok volt kölcsönvehető. Legszívesebben mégis hazaküldené, hogy minél távolabb legyen. Szigorú szabályokat hív segítségül, tekintettel a háborús viszonyokra, mert sejti már, hogy saját ereje kevés lesz. A nő mikor érzi, hogy vesztésre áll, levedli a kérelmező semmitmondó bőrét, és megcsillant valamit valódi énjéből. Távozni készül elegánsan, mint akiről lepereg a visszautasítás. A férfi reakciója nem is marad el, bocsánatot kér, maradásra bírja. Hamar nyilvánvaló  lesz, hogy nem tudja elengedni a szép, mítikus nevű idegent. Egyetlen Hullám  -mert így hívják - megígéri,hogy vele tart az esti operaelőadásra.  Szokatlan és talán szabályellenes is a hivatalnok részéről a meghívás, bár előéletével magyarázható. Legalább olyan fucsa, hogy a finn  tanítónő habozás nélkül elfogadja. A nő szempontjából nevezhetjük kényszerhelyzetnek, mégis azonnal sejthető, hogy mindkettőnek fontos, ne veszítsék egymást szem elől.

A regénynek szép mozzanata a séta a hídon, mikor a férfi párhuzamot von a lány és a  sirályok között. Életük a túlélésről szól, tekintetük közömbös, kegyetlen. Ahogy a madár kémleli a zsákmányt, úgy nézi a nő a várost, kimondatlanul is jelen a szándék, nem véletlenül jött ide, akar valamit a sorstól, az itt élőktől.

A következő helyszín, egy a polgári elit által kedvelt presszó. A regény főhősén keresztül Márai keményen, kívülállóként kritizálja a jelenlévőket. A „civilizáció hulladékának” tekinti őket, de a bíráló szavak hordoznak némi paradoxont, mert kiderül az „Egy polgár vallomásai”  című könyvéből, hogy egyes élethelyzetekben, szokásaiban, társadalmi kötődéseiben, mennyire foglya ő is saját osztályának.

A helyhez köti az öngyilkosságot elkövető vegyészlány emléke is. Az értelmetlen halálon túl, szembesül azzal, hogy a lány nem őt, hanem idősödő, jelentéktelen külsejű, de zseniális, tudós professzorát szerette. A kísértő, érzéki hangon elsuttogott verssor –„ Mondd, szívem, ez a szerelem?” –  nem gyönyörű vallomás volt, hanem  a bizonytalanság hangja, és talán nem is neki szólt.  Sértettséget, megbántottságot érzett, de tudomásul vette, hogy csak pótlék volt, szerető. Ili a profeszort szerette, végzetesen foglya volt  intellektusának, amit a vegyészet iránti ambiciója is táplált, hogy melyik volt az erősebb szál, most már lényegtelen.

A finn tanítónő megjelenése feltépi a régi sebeket. Hitegeti magát, még egyszer nem esik ádozatul, Egyetlen Hullám idegensége rejt annyi negatívumot, ami ellensúlyozza, elhalványítja, a szép, fiatal test érzékeire gyakorolt hatását.

 A férfit a magánéleti sokk mellett, hivatalnokként az a nyomasztó tudás gyötri, hogy holnapra a világ kifordul sarkaiból, és nincs módja megakadályozni, mert a félelmetes tényhez csak adminisztratív köze van.  Mindenki számára  elkezdődik egy másik sors, melyben az élet és halál esélyét nem lehet normális módon latolgatni.Az emberek tömegesen fognak meghalni, halálukra a társadalom egy idő után érzéketlenül reagál,  csak háborús, statisztikai adatok lesznek. A közhangulatban inkább izgatottság érződik mint félelem, mindent megélni amit még lehet, az utolsó percig. Ő viszont, akinek életébe egy különös véletlen, most készül visszacsempészni a szerelmet, békés, nyugalmas, ha úgy tetszik unalmas hétköznapokra vágyik, mert tisztában van a következményekkel.

  Mióta Egyetlen Hullám megjelent, összehasonlítgatja régi szerelmével, aprólékosan veszi számba az egyezéseket és különbségeket, mintha ezen múlna, hogy akarja-e egyáltalán? Az igazi szerelmes elfogultságával sértőnek érzi, hogy akit eddig egyedinek, páratlannak hitt, azt a természet reprodukálta egy sablon szerint, és elszórta a világban. Aztán az egyik másolat váratlanul megjelent nála, hogy felforgassa újra az életét. Az is talány, hogy talált el hozzá, milyen ismeretlen erő, ösztön vezette tévedhetetlen pontosággal, és van-e sejtése kihez érkezett? Kétségek gyötrik, az eredeti sem hozott boldogságot, mit remélhet akkor a másolattól? A verssor, amitől nem tud szabadulni -  „Mondd, szivem, ez a szerelem? „– számtalan értelmezéssel kísérti, most úgy érzi, hogy együttléteik során, míg ő a teljességet élte át,  a lány kiábrándultan, csalódottan, talán Istennél tett panaszt.

A férfi külső, a világnak mutatott karakterét tekintve kemény, határozott, de belül érzelmi élete csupa lágyság, sebezhetőség, félig begyógyult heg, ami most újra sajogni kezdett. A lány megjelenéséből logikusan következik, hogy az ő testének is van valahol egy másik kópiája, hogy tucatember. Férfiként sokkal elviselhetetlenebb ez a tudat, mint szerelmének másolása. Talán itt olvad legjobban eggyé hősével Márai. Istennél protestál, hogy  sose készíthet tökéletes másolatokat, mert megkülönbözteti őket egymástól a lélek, az árnyalat, ahogy később nevezi, melyet még a Teremtő sem tud sablonba szorítani.

A kisregény legszebb fejezete, mikor a nő egyedül áll az opera félhomályos előcsarnokában. Megrendítő élmény, ahogy Márai a várakozó nőt látja, és láttatja velünk az olvasókkal. Odavarázsolja az északi ország gyönyörű tájait, a hideget, az északi fényt, a nyomasztó távolságokat, az ott élők egészséges testében didergő magányos lelket, az állandó készenlétet az élettel szemben, ami a természethez közeli népekre jellemző. A különös bundában várakozó Egyetlen Hullámot fiatal vadásznak látja, aki feszülten zsákmány után kémlel, szép nőiségét, valami férfias vadság, tettre készség árnyalja, azt sugallva, hogy ennek a fiatal nőnek férfifeladat jutott, ebben a megbolydult világban.

A páholyban lekerül a a lányról a bunda, és a társadalmi elvárásokra érzékeny férfi megnyugszik, mert megjelenése kifogástalan. Fordul a kocka, a férfi, aki előbb még zsákmánynak tűnt, most büszkén, elégedetten mutatja meg az opera közönségének, az idegenből érkezettet, mint egy különös trófeát. A nézőtéren érezhető nyugtalanság feszül, a hivatali páholyok üressége veszélyt jelez. Ők ketten,csendben, alig pár szót váltva ülnek, sorsuk foglyaként.

Az este a férfi lakásán folytatódik, ahol  beszélgetés közben, az északi ország igéző vadásza, egyértelműen odahagyva a mitológiát, egyre határozottabban foglal állást a háborút illetően. Felrója Európa még békésebb felének, hogy kivonják magukat a történésekből, mintha nem nem tudnák mi zajlik a világban, mintha nem lenne hozzá közük. A hangja gúnyos, barátságtalan. A férfi tiltakozik, tisztában vannak a helyzettel.

Egyetlen Hullám saját szülőházának pusztulásával demonstrálja, hogy mi a különbség csak hallani a háborúról, vagy megélni azt a maga valóságában. Ahogy Márai leírja azt az éjszakát, mikor lebombázzák a finn lány otthonát, a legmegrendítőbb része a regénynek. A tanítónőnek az a látszatra egyszerű mondata „ Az egyetlen ház a világon, ahol tudtam, mi van a fiókokban...” az otthon elvesztésének legtökéletesebb megfogalmazása. A tragédia után eljött Finnországból, hogy hasznossá tegye magát, „barátokat”  keressen népe számára,  A férfinek szegezi a kérdést: – „Önök is barátaink igaz?  Ha nem is harcolnak...Mert nem harcolnak, igaz?”  Fontos mondatok, de nincs rájuk válasz.

 A férfi hallgatja a nőt, de más foglalkoztatja. Szinte mániákusan próbálja felidézni a lány emlékeiben, érzéseiben, nem a hasonlóságot, hanem a valóságos egyezést, a jelen helyzet és az eredetivel megélt között.  Mikor a szavak nem segítenek, megcsókolja. A szenvedélyes beszédre a nő értetlenséggel reagál, a csókot elbagatellizálja, igyekszik a férfit visszaterelni a valóság talajára, közben figyel minden véletlenül kiejtett szóra. Elmeséli egy párizsi éjszaka történetét, közben sokat megmutat magából, céljaiból, felvillantja a hozzá vezető utat, jelzi mi várható a titokért cserébe. A titkok hatalmat jelentenek henceg, ezzel az átlátszó, kissé kiábrándító indokkal, gyermekinek álcázott őszinteséggel próbálja elaltatni a férfi gyanúját, aki íróniával, szigorúsággal veszi tudomásul, hogy ő is célkeresztben van. Mikor a megbántott nő menni készül, nem engedi el, nem tudja elengedni. Márai az olvasóra bízza, hogy egy ilyen végzetes szerelem, meddig juttatná el a férfit, ha nem szólal meg a telefon? Megkönnyebbülése félszavakból és  gesztusokból is kiolvasható. A feszülten figyelő nő is tisztán érti a szituációt. A veszély, ami közeli volt, halasztást nyert, a titok megmaradt, és a hivatalnok nyugodtan mondhatta, hogy „Senki a világon...” Aztán később, mikor bűntudat nélkül megtehette, önként odadja Egyetlen Hullámnak. A nőnek már nem sürgős a távozás, elfogadja az invitálást egy kávéra. A férfi a másik szobában röpke számvetést csinál,megéri-e újra átélni a csak szenvedést hozó szerelmet, hiszen a szereplők változatlanok, a történet ismétlődni fog. Ki ez az ezerarcú nő, aki több nyelven beszél, jártas a világban, és ismeretlen, jelentős anyagi háttérrel rendelkezik? Annyi minden szól ellene, de a vágy erősebb, megélni újra a szerelmet, még azon az áron is, hogy erővel, fantáziával mossa össze a két nőt. Az ajándékot úgy kell elfogadni, ahogy érkezik, ideologizálja meg. Az elérhető közelségbe került vágyakból, egy halk, titkosnak tűnő telefonálás zökkenti ki, azonnal felébred benne a hivatalnok. Úgy lép a szobába, mint aki rögtön intézkedik, ha szükséges. Egyetlen Hullám Ili fényképét nézi sápadtan, ráeszmélve a valóságra. Arcán rokonszenv,  korábban hideg szemében érzelem, melegség, mikor a férfire tekint. Azt hitte közeledése, a kettejük között zajló játék része csak, kihasználni egy álságosan megteremtett, intim pillanat gyengeségét, hogy felfedje magát. A kép rádöbbenti, hogy, a férfi végig őszinte volt. Már ő is hisz a csodában, bár a vegyész szerepe erősen csökkentette misztikumát. A világtörténelemmel egyidőben, saját történetük is kibontakozott, és a kettő összefonódott. A férfi felszabadult, már nem kell őriznie a titkot, közös jövőt vizionál, szeretné maradásra bírni a lányt.  Egyetlen Hullámot keményebb fából faragták, szerelmes nőként leszereli anélkül, hogy bármi engedményt tenne. Ő még viseli valamiféle elkötelezettség uniformisát, neki még dolga van, az információk vadásza előtt még veszélyes utak állnak. A titkot sem adja, bármilyen gyengéden kérik. Ígérni sem ígér semmit, a legtöbb amit egymásért tehetnek, hogy ő elmegy, és a férfi engedi.

Sokkal több van ebben a kisregényben, mint amit sikerült leírnom. Legfőbb erénye varázslatos stílusa, amitől nem is tudtam szabadulni, kölcsön kellett vennem Márai szavait, mert csak azokkal tudtam érvelni, Érte.